Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)

pillanatot ragad meg, s ebbe sűríti a „már nem és a még nem” állapotában vergődők minden kínját, de ugyanakkor állandóan érzékeltetni tudja, hogy a társadalom mozgásban van, s hogy ez a megmerevült pillanat az átmeneti kor szükségszerű kísérője minden bajával együtt. De tudja azt is, hogy ez az átmenetiség egész emberéleteket zár magába, fojthat meg, tehet tönkre, olyan emberek életét, akik jobbra, szebbre érdemesek. Sánta Ferenc Húsz óra c. regénye mellett Szabó István elbeszélései tudták legemlékezetesebben megörökíteni ezeket az értékes, de vergődő, pusztulásra ítélt embereket.

4.

Fábián megjelenése Szabó István szorongató emberi és írói válságának kezdete. A legkorábbi elbeszélés, a Minden olyan, mint régen, még csak az életformaváltás gyötrelméről beszél, a többiek már a lehetetlenségéről is. Lehetetlen az embernek bőréből kibújnia és mássá válnia, de a történelem mégis erre kényszeríti. Így kerülhet valaki a senki földjére. A szülőföld melege után már csak vágyódhat, a város viszont örökre idegen marad a számára. Magának az írónak valóban kétszer is életformát kellett cserélnie. Olvasgató, írogató parasztból előbb írogató munkás lett, majd egyetemista és neves író. Az íróvá válás önmagában válságot aligha okozhatott, hisz gyermekkorától erre készült. De íróvá lenni egyet jelentett azzal, hogy fizikai munkát már nem kellett végeznie, s azzal, hogy városivá lett. önmagában talán mindegyik változással meg tudott volna birkózni, de együtt soknak bizonyult. A kiválás számára kiszakadás is volt nemcsak az életformából, de egy erős közösségből is. A már többször idézett interjúban mondotta:

„Közérzetem rossz. Nincs közösségem. Sohasem éreztem hiányát ennek otthon, amikor apám földjét míveltem, amikor cserszegi kisparaszt voltam, a gépállomáson vagy a katonaságnál sem. Itt viszont nagyon is érzem. Hova menjek? Hívjak föl telefonon embereket? A Ménesi úti kollégiumban még jó volt. Együtt élt ott egy kedves csorda. Csakhogy én fogtam a kalapomat, elmentem albérletbe. Máig fájlalom, hogy otthagytam őket. Egy lány miatt. Nem is érte meg. Azóta csak látszatközösségeket találtam magamnak. A New York, a Belvárosi kávéház, agyondumálta magát az ember. Hazaérve gyakorta úgy éreztem, mintha kifosztottak volna. Ezek az összefutások felszínes bratyizások. Az egyén csak úgy találhatja meg a boldogulását, ha közösségben dolgozik. Én viszont, mióta felkerültem Pestre, jószerint magamban, négy fal között dolgoztam. Ma már látszatközösségek sem találhatók körülöttem.”

Válságának sok jele van. Ilyen a Fábián-történetek elszaporodása. A Vidéki megállónál, a Vasárnapi mise, a Valami ég! a Tanulmány a törzsvendégről, A mi vasárnapunk, A X. Belosztály folyosói, s a nem Fábiánról szóló, de mégis idetartozó írások, mint A második emeleten, a Lakásszentelő, a Vasárnapi továbbképző egyaránt azt mutatják, hogy az elbeszélések alakjai idegenül mozognak a városban, s már idegenek a szülőfalujukban is. Fábián már csak vendég odahaza, de vendég a városban is. Pedig ő valahol otthon szeretné érezni magát. Az otthontalanságérzet gyökereit kutatva jut el a Legelső ütközetem emlékéig: akkor kezdődött a kiválás, amikor tízévesen az első történetet megírta Gáspár vitézről, s ezzel elkezdődött az eltávolodás a többiektől. A tanítótól hazafelé ballagva:

„Ha körülnéztem, újnak, idegennek láttam a világot, magamban pedig, egybekötött bátyúként, örömöt és fájdalmat cipeltem, rendet, világosságot áhító zűrzavart. Ekkor valamelyik kertsövény mögül felbukkant egy pajtásom vigyorgó arca, és már süvített felém a hang: — Gáspár!”

A Fábián-történetek közül a legszomorúbb talán a Vidéki megállónál, amelyik apa és fia életszemléletének összebékíthetetlen eltávolodását mutatja meg egy látszólag semmi kis témán: a fiú busszal megy a közeli városba, de az apa nem tart vele, inkább gyalogol, ahogy megszokta. Rendkívül erős itt a tehetetlenség élménye.

A válság jele az is, hogy megjelennek a témaismétlések. Az Utoljára Ferenc bá171