Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)
csija, a tehetetlenné váló öreg, erőteljesebb ábrázolást kapott korábban. Az Ügyes asszony — hitvány ember a Csanaki Jancsi-történetek közé tartozhatna, Jancsi szerepeltetése nélkül, de még most is átütő erővel. A Te meg az Isten számára idegenebb világot jelenít meg. E korszak elbeszéléseire általában jellemző, hogy felerősödik bennül a leíró jelleg. Esetrajzok, tanulmányok, igazi cselekmény nélküli pillanatképek sorakoznak, s a figurák tehetetlenségének most már nincs meg az a dinamikus ellenpontja, amit korábban a társadalmi forradalom jelentett. Látszólag kortól és időtől függetlenedve, valami ősi, ösztönös félelem a léttől lesz az uralkodó, de persze nagyon jól tudjuk ennek valódi kiváltó okait. Nagy László írta sirató versében Szabó Istvánról: „Azt hitte, a város / vásár, bábos, tükrös — csúnyán bevásárolt.. A válság legbiztosabb jele sajnos az elbizonytalanodás az írói munkában, az elhallgatás. A második kötetet csak 1972-ben követte a Ne nézz hátra c. válogatás, s ebben az új munkákat tartalmazó A második emeleten ciklus, amelynek egyes darabjait az előbbi csoportosítás már felsorolta. Félreértés ne essék, Szabó István válsága nem írói összeomlás, eljelentéktelenedés. E szakasz elbeszélései sem mellék- termékek. De mindenképpen feltűnő a változás, s az, hogy a Varázslat kertje kötetnek nincs igazi folytatása. Az elbizonytalanodásnak oka volt a kétely is: vajon jó úton jár-e? Nem kellene-e modernebb hangvételűvé válnia? Nem maradt-e el társaitól? Hiszen a nemzedék s a magyar epika egésze épp a hatvanos évek első felében vágott neki egy nagy poétikai forradalom végrehajtásának. A parabolikus, az esszéisztikus, a groteszk, általában az áttételesebb ábrázolásmódok sokasodtak. Látta ezt Szabó István is. Győri János idéz egy Réz Pálhoz írott levélből: „Az 1960-as évek derekén rohamosan elbizonytalanodtam. Pedig rengeteg meg- írndvalóm lett volna. (A témák jó része ma is érvényes, remélem, papírra kerülnek.) Tehát nem ürült ki az iszák, ellenben más baj történt. Föltámadt bennem a kétely: kit érdekel ma már egy eltűnőbeft levő világ, különösen akkor, ha olyan „maradi” formában írják meg, ahogyan én írok. Az „új stíl” megzavart, elvette bátorságomat. ... Mentségemre szolgáljon, hogy el sem kezdtem kísérletezni. Inkább nem írtam.. Engem írás közben annyira lenyűgöz a valóság megragadásának és kifejezésének vágya, annyira megbabonáz a hitelességre való törekvés, hogy egyszerűen nincs érkezésem formai játékokra, ilyen-amolyan mesterkedésre. S nem a szakmai tudatosság szerepét és fontosságát vonom és kétségbe...” Otthontalannak, társtalannak kellett éreznie magát most már nemcsak a városban, de az irodalomban is. Pokol lehetett ez a számára. S érzékeny volt, igen-igen érzékeny és gátlásokkal teli — az emlékező baráti szó felidézett már néhány példát erre. Farkas László említi, hogy a második kötetről írott kritika néhány mondata miatt nemcsak rá neheztelt, de az Üj Írásnak sem küldött elbeszélést. (Új Írás, 1976/6.) Emberi elesettségének szimbolikus érvényű megörökítése Kormos István prózaverse, a Fehér zsebkendő Szabó Pistának. A költő összetalálkozott egyszer a homlokán vérző íróval, segített néki, hogy rendbetegye magát, majd egy zsebkendőt adott neki. »Utána, ha nagyritkán összetalálkoztunk, mindig fölemlegette azt a nyavalyás zsebkendőt: „Tőled egyszer egy fehér zsebkendőt kaptam”. Fekete szívvel érzem a rettenetét, hogy talán egész életében mást se kapott. Azt a zsebkendőt is egy majdnem idegentől.« (Üj Írás, 1976/6.). Idézni kellene mást is, például Csoóri Sándor Búcsúztató ját: Megyek a szélben veled, viszem a vállamon holttestedet, lepkesúlyú, koravén halott, sörszagod van és rumszagod. Nőkhöz cipellek: lássanak, legalább egyszer szánjanak, 172
