Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)
VASY GÉZA Az elbeszélő Szabó István í. Sokadszor olvasom Szabó István elbeszéléseit, mégsem érzem, hogy fakulna az élmény. Nagy író volt, a magyar elbeszélés klasszikusai között kell keresni és megtalálni a helyét. Nagy író volt, de „csak” novellista. Ez a „csak” nevetséges, ha megszorításként értjük. Nevetséges, de régi, rossz hagyományunk; Irodalmunk jó ismerői tudják, hogy a magyar novella évszázada vetekszik a lírával, de sajnos tudniuk kell azt is, hogy mindez hiába, az olvasóközönség a szépirodalmi műfajok közül legkevésbé a novellát méltatja igazán figyelemre. Egy drámával, egy regénnyel, kötetnyi verssel könnyebb felhívni a figyelmet s beérkezni, mint tucatnyi novellával. A novellista, ha nem ír regényt, ismeretlenségre kárhoztatja magát. Pedig a műfajok egyenrangúak. Tudta mindezt Szabó István is, mégis novellista volt egész életében. Kísérletezett ugyan mással is: többször regénybe kezdett, drámával próbálkozott, végül mindig visszatért igazi műfajához, amelynek mestere volt. Ha olvassuk, amit írtak róla, kritikát, baráti szót, emlékezést, verset, szinte csak szépet és jót találunk. Olyan író lehetett, akire jószerivel senki se haragudott, akit senki se akart bántani. író fedezte fel, mutatta be, s halála után legjobb költőink, íróink, nemzedéktársai idézték emlékét maradandó művekben. S közben? Közben Szabó István is megtalálta keresetlen is a maga poklát, amelyet meg kellett járnia, s ehhez segítséget alig kaphatott: itt az embernek egyedül kell megmaradnia vagy elvesznie. S ha a visszhang nem igazán nagy, nehezebb a helytállás is. Hivatalos elismerést kapott Szabó István is, első és második kötete is József Attila-díjas lett 1957-ben és 1964-ben, méltatták is, mégis egyre inkább úgy érezhette, kihullik az időből. Tábora nem volt, sikerei csendesek maradtak. Miközben pályatársai egy része az élő irodalom élvonalába került a hatvanas években, ő úgy került ugyanoda, hogy erről csak igen kevesen tudtak. A névsorolvasásokban, a seregszemléken egyre ritkábban emlegették, s kialakult az elkallódó tehetség legendája. Helyzetének kettősségét magam is átéltem. Halála napján ismert költőnő hívott fel a távoli megyeszékhelyről: igaz-e, hogy meghalt Szabó Pista? Mer hát az szörnyű lenne. S másnap, amikor már az újságok hitelesítették a hírt, a budapesti bölcsészkaron ötödéves hallgatóktól kérdeztem: tudják-e ki volt Szabó István? Tucatnyi diák közül senki se hallott róla, pedig akkor már hónapok óta közölte az Új írás utolsó, fellobbanó alkotószakaszának szép dokumentumait. Az életmű most már befejezett, de Szabó István poklaival, az elkallódás legendájával is szembe kell néznünk. Vállalnunk kell ezt az életművet, szólni érte, hogy olvasói egyre többen legyenek. * Szabó István 1931-ben született Cserszegtomajon, a Keszthely melletti hegyközségben. Ez a falu a világ volt és maradt is a számára, írni igazán csak róla tudott. Egyik önéletrajzában olvashatjuk: „Apámnak öt hold földje volt, meg egy kis szőleje. Nem éltünk bőségben, de nem is nyomorogtunk. Gyermekkorom tisztes szegénységben telt el. Szüleim későn házasodtak össze. Én voltam egyetlen gyerekük. Mire iskolás 159
