Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Csurka István: Barázdák Szabó István arcképén (esszé)
attól kezdve kezd Izzani körülöttük a levegő, attól kezdve válnak terhessé a környezetük száméra, attól kezdve sugárzik belőlük a halál. (Ez utóbbi csak a magyar kiválasztottakra értendő.) Voltak nagyszerű, magabízó évei. Tulajdonképpen kész íróként kezdte a pályáját. Ezt tudta is, vagy legalábbis érezte. Mégis, ezekben a felnyíló horizontú években, veleszületett munkaszeretete, míves becsülete — ez is fajta- jelleg! — írói eszközeinek szakadatlan és szenvedélyes csiszolására késztette. Ez volt egyetlen gondja. Olvasott, tanult és tervezett. Viszonya a világgal ekkoriban még kritikus volt. Örömmel töltötte el, hogy az a cserszegi fiú, aki volt, most ilyen szépen mögé lát a dolgoknak Ebben a kritikai szellemű körültekintésben még nyoma sem volt a későbbi lelkiállapotnak. Erő, öntudat és remény a szárba szökkenésre, az írói kiteljesedésre. Aztán minden másképpen alakult. Mikor? Az imént már megneveztem két évszámot. Valójában még néhány évet hozzá kellene tennem ezekhez. Csupán annyi bizonyos, hogy ha annak a fenti két évnek az eseményei nem következtek volna be, ha nem úgy következtek volna be, ahogyan bekövetkezték, akkor talán őbenne sem indult volna el a végzetes folyamat. Nem a Városba, Budapestbe gabalyodott hát bele ő, a cserszegi fiatalember, hanem abba a Budapestbe, amelyik ezekben az években körülvette, amelyik ezekben az években romeltakarítás közepett perdült amnéziás és új ruhás táncba; amelyik ha nem is éppen anyagiakban — abban ugyan neki soha — de egyéb csábos ajánlatokban két kézzel kínálta fel magát mindenkinek, aki hajlandó volt egy kis felejtésre. Erre mondott nemet Szabó István. És erre ment rá. S közben pedig mintegy aláfestés gyanánt, vagy inkább sötétlő, komor háttértragédia gyanánt a történelem ízekre szedte és megdarálta mögötte az otthont, Cserszeget. S ebben aztán nem az volt a végzetes számára, hogy ez megtörtént, hiszen amikor elindult, amikor otthoni világa még létezett, ő már látta a kikerülhetetlen jövőt, látta, hogy annak a kisparaszti magyar világnak meg vannak számlálva a napjai, s még az elszánás sem hiányzott leikéből, hogy az átalakításban résztvegyen, hanem az, hogy mindez egyszerre történt és ahogyan történt: hódolva. Itt állt egyszerre jelen nélkül és múlt nélkül. Megírt még egykét csodálatos novellát, amelyben felragyogtatta letarolt világának tiszta humánumát és a determináltságig sűrű tragédiáját, aztán szép lassan belesüly- lyedt abba a halál illatú magyar lápvilágba, amelyikből nincsen „kigázolás”. Ha remekművek nem maradtak volna utána, csak ez a mélyen 'barázdált, tépett arckép, feledni akkor sem volna lehetséges. Mert amíg ez a szenvedését fegyelmezetten és szemérmesen palástoló arc néz ránk emlékezetünk s lelkünk jobbik zúgából, addig legalább reménykedhetünk valamiben, ami éppen annyira megfoghatatlan, mint amennyire valóságos: reménykedhetünk abban, hogy van megváltás. Végül is nem éppen ezek a sorstragédiába hálásra kiválasztott grófok és parasztfiúk jelölik ki számunkra az egyetlen járható utat azzal, hogy ők maguk emelt fővel mennek végig a járhatatlanon? 158
