Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XX.

elkeseredésemhez, és ahhoz, hogy a valódi arányok eltorzulnak bennem is és ítéleteimben is. Én, aki szinte száguldva éltem évtizedeimet, nem törődve avval, hogy hol van teherbíró képességem határa, még az elmúlt hónapok néhány könnyebb hetébe bele tudtam préselni három hatalmas montázs-szériát: mint például az „In memóriám Ország Lili”-ét és vagy 60 darab azonos méretű, egymástól közlendőkben független, de formanyelvi közlésükben azonos montázst és Bartók: Hegedűverseny partitúrájára épített montázsaimat. Tehát, ha a „legcsekélyebb” szellemi mozgásnak engedelmeskedve átengedtem az időmet a lényeges dolgok számára, azonnal megváltozott a világképem, és annak ellenére örülök, hogy így tettem, noha a teljes fizikai lerongyolódós követte ezt a szellemi kalandot.

Hosszú hónapok óta képtelen voltam az „Életrajzi törmelékeimet” folytatni törmelékes életem jóvoltából, s íme, most is az indulataimnak engedelmeskedve tudtam elindítani azokat az áramokat, melyek torz gondolataimat sodorják egy kiszámíthatatlan kifejlet irányába: vagyis nagyon is kiszámítható irányba: megint csak egy nehezen reparálható fáradtság felé, ahol az egész napos alvások veszik át kínzó mivoltukkal az időm javát. S nincs ennél gyötrőbb dolog számomra: amikor is a semmittevés kísértetével kell küzdenem. Persze, igen könnyen lehet, hogy a „semmit tettem” akkor is, amikor azt gondoltam, hogy valamit teszek, de hát ennek igazát majd később és mások sokkal tárgyilagosab- ban fogják regisztrálni, mint én a szélsőséges szubjektivizmusommal.

Ámbár ezeknek a szélsőséges szubjektív állapotoknak köszönhetem szellemi létemet, annak valamennyi kérdőjelével. Ma megkeresett itt a szanatóriumban Várkonyi Gyuri barátom Szombathelyről, és egy számomra igen kedves és egyáltalán nem idegen kiállítási gondolatot vetett fel: „Rottenbiller-utoa 1.” címmel. Ügy is mondhatnám, hogy egy művészeti gócpont kipreparálását kezdeményezte, 1945-től a mai nap érvényéig, amikor is a Rotteníbiller-utca 1. szám alatt lakó művészek munkáiból egy kiállítást képzelt el. 1945-től együtt laktunk ott hárman: Vajda Júlia, Jakovits József és Bálint Endre, valamint a már csak művészetében élő és azzal szinte permanensen dolgozó Vajda Lajos teljes képanyaga, ami valóban szellemünk gócait feszegette, akkor is, és most is, de már részévé válva az egyetemes és magyar művészetnek. Azóta az „élők” mind letették szellemi névjegyüket a nyilvánosság asztalára, és e tekintetben talán én voltam a legszerénytelenebb, hiszen nem kevesebb, mint 45 egyéni gyűjteményemet állítottam ki, nem beszélve a számtalan csopontikiálMtáson való részvételről kül- és belhonban. A hatvani Jakovits és a Műcsarnokban rendezett Vajdia Júlia .kiállítása nem kevésbé bizonyítja, hogy azonos szellemi kohézióban jöttek létre műveink, és ennék a kohéziónak már keletkezése idején a szakma értői nevet is adtak: „Rottenbiller-utoa” — mondták, és esztendőkön keresztül szinte hömpölyögtek a kíváncsi fiatalok, az érzékenyek, a művészeti leleményekre kíváncsiak, a szellemileg érintettek, írók, költők és tudósok a Rottenbiller- utca 1. szám alatti három szobáeska látnivalói között. Mindhárman természetesen az „Európai Iskola” tagjaiként kezdtük, majd 1948. vége félé a magyar művészet levágott tagjaiként folytattuk: magam ötéves párizsi friss levegővel pumpáltam fel a bensőmben szinte megáporodott levegő sűrűjét, míg Jakovits ugyanezt tette kicsit távolabb Európától, a tengeren túl. Ez időkben az egész csodálatos Vajda életmű mappákba préselve egy nehéz rökamié prése alatt várta ki- és felszabadulásának ünnepi pillanatát, ami sóik és nehéz küzdelmék után, reméljük, végleg bekövetkezett.

118