Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XX.

magnóba diktált bevezető szövegét — (tudomásom szerint ez volt a halála előtti utolsó szellemi megnyilvánulása) — melyet így kezdett: „Nem tudom, hogy Bálint Endrét a fiamnak vagy barátomnak kell-e neveznem? Ha korát tekintem: a iramnak nevezhetném, ha művészetét, akkor a barátomnakNem tudom, hogy hányszor fogom még Kassáknak ezt a bevezetőjét gondolatban megköszönni, hiszen szavainak valódi érvényt adhatott az is, hogy soha nem kedvelte a szürrealitást és az álmodozókat. Viszont igaz az is, hogy 1962-ben, amikor Párizsból végleg hazajöttem, majd néhány héttel később a képeim is utánam érkeztek, eljött Kassák megnézni párizsi dolgaimat, melyeknek egy részét már ott is látta — így búcsúzott tőlem: „Né, Bálint, mágá már meg is hálhát”. Sajnos Kasi előbb halt meg — igaz nyolcvanévesen, de ha meggondolom, hogy szellemét mennyien kísérelték meg az életében még lábtörlőnek használni, és hány évtizedét kísérte végzetes csend, akkor nekem igazán nem lehet panaszra okom, hiszen a szentendrei kiállításom, amely a teljesség igényében fogant műveimet példázta, és a rendezők jóvoltából ezt az igényt a képek és rajzok, na meg a montázsok felsorakoztatása csak mégjobban hangsúlyozta, nem lehet okom az ún. „írástudók árulásán” felsajdulnom, hiszen nem én árultam el a szellemet, hanem azok, akik szemérmesen félrenéztek, amikor válóban valami „valódi”-val találkoztak. Így értettem azt a kis megjegyzésemet, hogy a „hozzáértők képzelete nem hogy nem lebeg, de makacsul odatapad a művészeten kívüli napiparancsok írott vagy íratlan törvényeihez”. Innen üzenem a budakeszi hegyeken túlra Kassák Lajosnak, hogy változatlanul a fiának és barátjának érezhet, hiszen változatlanul érzem szellemi kézfogását, és vigasztalan óráimban én Kasiit nemcsak barátomnak, de apámnak is érzem, mint ahogy egyeseknek sikerült, ha rövid időre is, néhány napomat vigasztalanná szürkíteni.

Léhet, hogy nem tesznek nekem valami jót a kiállításokkal kapcsolatos izgalmak, hiszen pár hónappal a Vácott rendezett: In memóriám Ország Lili kiállításom másnapján egy éjszaka otthonról vittek el a mentők a Tétényi úti kórház intenzív osztályára teljesen eszméletlen állapotban, és jóf ormán semmire sem emlékszem, ami előtte, ott és utána történt velem. Az emlékezetem fekete foltjait azóta sem sikerült semmiféle fényeeskénék átpásztáznia. És ugyanez megismétlődött itt a szentendrei kiállításom után, ugyanolyan körülmények között. Tehát kétszer voltam a halál „előszobájában”. Vigyáznom kellene — mondogatom magamnak, és ezalatt határozottan érzem azt is, hogy véglegesen ki kell vonnom magam az úgynevezett művészeti közélet csábításaiból, beleértve a kiállításokat is. Most visszaemlékezem, hogy Rajz Jancsinak is milyen izgalmakat jelentett itt a szanatóriumban fogadni a rádió embereit, akik a „Szabó bácsi” néhány szavas szerepét vették fel magnóra.

Visszatérve a szentendrei kiállításommal kapcsolatos szép kérdőjelekhez, hát legyen szabad megkérdeznem, miért törölték a TV által már felvett képsorokat kizárólag az én kiállításommal kapcsolatosan? Amikor valamennyi kiállítás és múzeum anyagát felvették és le is vetítették. Miért lettem újra „fekete bárány”? Végre szeretnék egyszer az ún. illetékesektől választ kapni erre a jogos kérdésemre. Mi és ki ellen uszítottam képeimmel? Amikor a képző- művészeti szellem valamennyi „fából vaskarikája” zöld jelzést kapott, miért gyűlt ki a lámpa vörösre, pontosan akkor, amikor az én utam indulhatott volna el? De hát belátom, nálamnál csak a kérdéseim naivabbak, olyannyira, hogy ha mór nem festhetek romló egészségem miatt, hagyni kellene a „múltamat” a pokolba és nem engedni többé semmiféle kiállítási felkérésnek. Ennyi szívességet én is tehetek azoknak, akik műveimtől féltik kicsiny világunk sorsát.

Persze, léhet, hogy hat év szanatóriumi lét idegőrlő mivolta is hozzájárul

117