Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - "Költészet és valóság" Vígh Tamással Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról beszélget Kabdebó Lóránt

könyv az ő rajzairól — de ezek az expresszív törekvések nála igazán nem alakulhattak ki, hiszen nem adta oda magát igazán a grafikának. A szobrászatban meg mégis a monumentalitás tekinthető a legnagyobb eredménynek. Hiszen a szobrászat valóságos térművészet, tehát nemcsak tériillúziókat, hanem tényleges térépitéssel térhatásokat kell létrehozzon a szobrász, és abban a formák monumentalitásának az előidézése nélkül nagyon nehéz a térrel igazi hatásokat kihozni, és valódi tértulajdonságokat meghatározni. Én azt hiszem, hogy ebben ő nyitott volt, de elméletileg nemigen tisztáztuk ezt, legalábbis egymással nem, úgy ültünk, mintha eleve egyetértettünk volna ilyesmiben, azt hiszem.

Azért is kérdezem ezeket, mert ahogy te is említetted, hogy az életfa- tervnél nem azért állt melléd, mert barátok voltatok, és ahogy őt ismertem, és ahogy beszéltél te is az ő etikai mértékéről, föltehető, hogy nem azért választott téged, hogy portrét készítsél róla, mert barátja voltál, hanem azért, mert azt a művészetet tartotta megfelelőnek, ami téged jellemez.

Remélem így volt. Azt tudta, hogy én szeretem a formát lehetőleg tisztán, kereken, nem hatásvadászóan; nem azért csinálok formát, hogy mutassam, hogy én milyen fölényes előadókészséggel rendelkezem, és kirázom a kezemből, kvázi ilyen bravúrokra törekszem, — inkább megértésre szeretnék törekedni. Én azt hiszem ebben több bizalma volt. ö egyrészt ismerte a munkáimat, másrészt gondolhatta, hogy én mivel ismerem őt, sem nem fogok neki fölöslegesen hízelegni, sem nem fogom kiforgatni a mivoltából, és nem fogom valami hatásos színben feltüntetni. Amikor megnézte, nem tudom második vagy harmadik ülésre, azt a megjegyzést tette, hogy ez lesz az arcképének az archetípusa. Ez a fülemben cseng. Tehát ezek szerint fontosnak tartotta, hogy hiteles arckép maradjon utána, amelyik nem a nézetektől, meg a fény-árnyéktól függ annyira, mint a fényképek. A fényképek látszólag fontos dokumentumok, de mégis csak függnek attól, hogy milyen volt a világítás, épp milyen nézet volt, épp hogy read ült a szeme stb., itehát rengeteg véletlen játszik szerepet benne. Ami megjegyzést tett, ez tulajdonképpen hasonlít arra az ideálra, ami az egyiptomi portrékra volt a jellemző. Ebben benne van, hogy valami általános, valami alapvető dolgokat kell tartalmaznia, ami az öröklétJhez szükséges. Ez az egyiptomi portrénak az elemi szükséglete és elemi föltétele. Ez olyan mélyet jelentett, tehát akkor ebben kellett higyjen, — még végig se gondoltam mindezt, biztos így volt; és hát viszont hogy ez mit jelent, azt már végig se merem járni.

Hát szóval ami dokumentum, vagy dokumentumszerű, az csak ennyi, sajnos most csak ennyit tudok mondani, mint tanú, aki ki van hallgatva Nagy László-ügyben.

Ebben a sorozatban a költészet és a valóság viszonyát faggatnánk. Én a te egyik munkád létrejöttének körülményeire voltam kíváncsi, és csak külön örülhetek, hogy ez a mű egy nagy kortárs költőről készült portré, és így őróla is hallhattunk emlékmozaikokat.

A mű? De hiszen ott az a fej, ha azt meglátja egy külföldi, vagy nem tudom ki, aki sose látta Nagy Lászlót, fogalma sincs ki volt ő, és valaki azt mondaná neki, hogy egy indián arcképe, és kész, — nem talál 'benne semmi különöst, elkönyveli magának, hogy itt látott egy indián-arcképet, mert vén fejjel bizony már úgy nézett ki, mint egy indián, szinte indián törzsfőnök, Ezüst Nyíl, — valami szép nevet lehetne is adni néki. Most vele, ha élne, ezzel eljátszanánk, biztos belemenne, az ilyen játékokat szerette.

114