Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XX.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XX. „Dollárpapa” halála. Nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt, amikor még reklámgrafikusként kerestem kenyeremet, a Mokép behívott házi vetítőjébe, ahol levetítették néhány réklámgralfikus előtt Rajz János felejthetetlenül kitűnő alakításában a Dollárpapa aímű filmet. A vázlatok felülbírálása után nekem jutott az a valóban ritka szerencse, hogy a plakát kivitelezésére engem kértek fel, aminek örömmel tettem eleget. A plakátot minden szokványméretben sokszorosították, így hatalmas lepedő méretben is, nagy örömömre, hiszen a hiúság is egyik tartozéka volt szakmai gőgömnek: nevemet látni az „utcák során át”. De hát ezek az idők elmúltak, miként Rajz János is elmúlt. És miért is írok mindezen dolgokról? Mert hosszadalmas betegségünk folyamán az elmúlt 6 év alatt háromszor feküdtem egy kétágyas kórteremben azzal a Rajz Jánossal együtt, akit még egészségének virágában láthattam, és hallhattam száraz rekedtes hangját a Dollárpapa pompás alakításában... Nem gondoltam, hogy hosszú évekkel később a Korányi szanatóriumban szoba- és sorstársak leszünk a légszomjban, a félelemben és a halál állandó közelségében. A harmadik együtt- létünk, ami a kettőnk kapcsolatát illeti, semmivel sem volt zavartalanabb az előbbieknél, de számára bizonyára a legelviselhetetlenebb volt egész napos légszomja és érszűkületes lábfájdalmai miatt. Jó nagyot csodálkoztam, mikor pár hónappal halála előtt az egyik pámapos „eltávozásom” után visszatérve „támaszpontomra”, egy ifjú és csinos hölgyet mint a feleségét mutatta be, aki régebben is járt Rajzhoz, de úgy látszik Jancsi nem nyugodott addig, amíg egy „özvegy Rajz Jánosnóról” nem gondoskodhatott. Hát ez sikerült. Mit is mondhatok Rajz Jánossal való betegtársi kapcsolatomról? Talán a legideálisabb kapcsolatom volt abban a halálgyári együttlétben, amit az ideális táji látvány ellenére is mindig bevont valami azokból a megnevezhetetlen és megnevezhető szürke ködökből, ami nekem már esztendők óta nem engedi élvezni sem a táj szépségeit, sem a szépség tájait. De hát erről nem tehet senki más, csupán én, hiszen hitem régen elvesztettem (és nem csupán a magam hagyományos pesz- szimizmusa jóvoltából) de a radikális orvosi felvilágosító „szemináriumok” segítségével a felépülésem legcsekélyebb reménye nélkül. Az első együttlétem még arra is alkalmat nyújtott, hogy naphosszat üssem-verjem a kis Hermes- Baby írógépemet, hogy a tulajdonképpen senkit sem érdeklő „Életrajzi törmelékeimet” rákényszerítsem azokra, akik a legszívesebben a ma már régen nem kapható „nápolyi törmeléket” szívesebben rágcsálnák, mint morbid gondolat- törmelékeimet erről-arról, meg mindenfélékről, az élet peremére hullott ügye- fogyott ötletecskéimről. De az állapotunk romlása már nem nagyon engedte a szanatóriumi gépelést, és otthon is egyre ritkábban éreztem erőt az íráshoz. A sűrű félelmek fojtogatását egyre nehezebben viseltem, és János halálának napja kifejezetten közelebb hozta az elkerülhetetlen befejezés idejének fenyegetését, és mindazt, ami ezzel a pánikhangulattal együtt jár. Furcsa dolog volt az első napok Rajztalainságát átélnem, szinte pánikszerűen menekültem haza, de a megnyugvás csak nem akart közeledni hozzám. Hiába, nagyon megszoktuk egymás csendjét, rendjét és rituális elhárítási kísérleteit a minket állandóan szekáló nyavalyakórságoknak; kit így, kit úgy igénybe véve ezek a kísérletek. Rajz János, amióta megnősült, naponta délutánonként kiélhette „játék115
