Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - "Költészet és valóság" Vígh Tamással Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról beszélget Kabdebó Lóránt
És ő hogyan látta a művészeteket? Mondjuk a szobrászatét? Ö hogy látta? Mondjuk ezt nem 'beszéltem meg vele sose. Hogy én mit sejtek esetleg arról, hogy ő hogy látta, nehéz kérdés. Azt hiszem, végül is meg lehet állapítani, ha ő nem is definiálta, persze helyette se definiálhatom én, de hogy mit sejtek, azt1 elmondhatom esetleg, abból, hogyan reagált dolgokra. A szobrászat az, ha kifejezésre törekszik, ugyancsak tartalmazza annak a kifejezni valóját, aki csinálja, ezek szerint nagyon nagy különbségeket lehet tenni köztük. Na most, ő általában elvárta azt, hogy az ember, aki csinál valamit, az a maga teljességében adja önmagát, és ne önös célokat tartson szeme előtt, mert hiszen minden teljesen költői és művészi álláspontja mögött őneki igen alapvető és erős volt az erkölcsi igénye, hát persze főleg magával szemben, de másokkal is,- és ezt az élet sarkpontjának tekinthette, gondolom, bár, mondom, ilyen konkrétan nem beszéltük meg ezt. De ha rekonstruálom a dolgokat, akkor ez így kellett legyen, vagyis emögött valami olyasmi volt, hogy na jó, lehetünk szegények, lehet hogy nem olyan sok a kenyér, meg nem vagyunk olyan gazdagok, de ha becsületesek vagyunk, az élet mégis csak jó, és nemcsak elviselhető, hanem boldog is lehet. Valami ilyesmi volt emögött, és ez egy olyan egyszerű dolog, ami olyan naggyá tehet valakit, ha ebben állándóan egyfolytában hisz, és mindig, minden tettében szeme előtt tartja. Azt tudom, hogy ezt elvárta, hogy egy szobrász épp ilyen legyen, épp így művei mögött igazi eszme legyen, tényleges, tehát nem mímelt, hanem élt eszme. Amit ha nem éli a szobrász, akikor csak átvette ezt és ez már csak utánérzés lehet. Vagy ha van valami csalafintaság mögötte, mást akar azzal elérni, mint amit csinál, akkor ez látható, és ő ezt látta is. Most hogy konkrétan miről beszélt így, pedig mennyi mindenről diskuráltunk, lám, hogy elfelejti az ember. Azt tudom róla, hogy Lorca „duende” eszméjét szinte a magáénak érezte és azt szükségképpen kiter- jesztete minden művészetre. Tehát a szobrásznak is kell legyen „duende”-je, akkor lehet igazi. És a te műveidről hogyan vélekedett? Az enyémről? Az elég nevezetes esemény volt, mikor a székesfehérvári pályázatnál kiállt az én életfa-tervem mellett, amely végül is nem valósulhatott meg. Ez akkoriban valamiképpen jelképes erejű volt, mert hiszen nemcsak az én művem, hanem maga az életfa eszméje mellett is kiállt. Ugyanis, ezt nem tudom, hogy ez le volt-e írva, vagy sem, de azt én elmondtam neki, mikor beszélgettünk, hogy én azért választottam az életfa jelképet egy millenniumi, tehát nemzeti emlékmű számára, mivel az életfa-szimbólum. az szinte minden népnél megvolt, így nálunk is. Ezt, ha el is felejtették, még megvan a nyelvi emlékekben, például arhre de la vie franciául a tujafának a neve, de a többi nyelvben, a németben, az olaszban, mindegyikben találunk hasonlót. Ennek a jelképnek a felelevenítésével arra gondoltam, hogy ezzel éppen a nemzetek testvériségét lehetne szimbolizálni, és ugyanakkor magát a nemzetet is teljes öntudatossággal jelképezni. Ezért ajánlottam ezt elfogadásra — hogy így mondjam —, ennek a gazdag tartalma miatt, amely összhangban van az eszméimmel is. Éppen ezért tetszett őneki is, és ezért támogatta, tehát nem azért — remélem, azt hiszem, mondhatom nyugodtan — nem azért mert barátok voltunk. Meg szerette ő is a monumentálist, bár ő mint grafikus működött, és sok mindenben expresszív törekvéseket sejttettek az ő rajzai — már meg is jelent 113
