Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

A másik tabu-réteg a néphez fűződő élmények halmaza. Tabuvá vagy gátlások szövevényévé ezek épp a nép nevével, a népi származással való visszaélés miatt lettek. Kényesebb népfi a hatvanas években már leírni is röstellte a nép nevét. Kényesebb nem népfiak ezt el is várták. Minden érdekelt tudta, hogy a népi világhoz fűződő élményeket csak merőben új ötvözetben, korszerű jelentésrétegeit felfedve lehet megszólaltam.

Csoóri a legszerencsésebb nyomon indult, s azon haladva a modern költészet poétikai, stilisztikai törekvéseit igazoló példatárra talált a népköltészetben. Szociografikus írásaiban pedig az életkedv, a közérzet mindenkit érdeklő metaforikus látleleteire. De elképzelhető-é, hogy a költő, aki lélek szerint is népfi, érzékenységét, képzeletét és felelősségét a stilisztikai példák s a látleletek kereteiben működtesse? Maguk a keretek is beláthatatlanok, hiszen ami egy-egy szociográfikus esszében megjelenik, alig követhető pályákon utal sokfelé. A határok tehát az érzékenység, képzelet és bátorság arányában tágulhatnak. Magyarán szólva: lehetetlen, hogy Csoóri megrendül a csángó sirató hallatán, de kikapcsolja képzeletét, ha az énekes sorsára gondol. A Dózsa-fdknet magyar—román—szlovák kooprodukcióként hozták létre, maga az anyag, a történelmi tények logikája is így kívánta. Arcokat, tájakat keresve bájárták Erdély sok vidékét, sok ismeretséget, barátságot kötöttek, s lépten- nyomon beleütköztek a kooperációt minden értelemben akadályozó, romboló sovinizmusba. Kiihunyhat-é mindezek emléke, miután a film elkészült? Éppen azokban az években, melyekben minden sérelem., minden osztály- és réteg-élmény kibeszélése lehetővé vált?

Nem spekulatív úton jutottunk e kérdéshez, Csoóri ekkori prózájában, de költészetében is a nép és művészete, történelme — túl a poétikai argumentumokon és az életformaváltás izgalmain — új minőségként: a kiűzetés viselésének példájaként, iskolájaként jelenik meg. A hozzá fűződő viszony pedig a tilalmas kapcsolatokat kibeszélő konfesszíók tüntető, fájdalmas bátorságával. Ezért üt el minden korábbi nép-vállalás jellegétől. Még az illyésitől is, s ez a különbség a kétféle Dózsa-képben szinte tapintható. Illyés Dózsájában a régi meggyőződés öltött izzóan időszerű formát, az, amit Dózsa így fogalmaz: „Mert nincs Magyarország / csak ti általatok, ti- bennetek.” Zápolya ezt az erőt szeretné „integrálni”, s ezt menti Dózsa a tűzhalál árán. — Csoóriéknál Werbőczy a kísértő, de nem ígér sokat, s a különbség lényege nem is a kísértés, a megtörés tartalmában rejlik, hanem a dráma balladás, görögös jellegében. Abban, hogy Dózsa vétségeket is elkövet, annak is tudatában van, mibe kerül a népnek az általa vezényelt forradalom, s mártiromsága mindezek föloldása, megszentelése. Vadabb és barbárabb hős, mint Illyés Dózsája, megtörését nemcsak erkölcsi fensége teszi lehetetlenné, egész világa más, düheiben és örömeiben is más, etnográfiailag is kirajzolt, öntörvényű ószövetségi, balladás világ. Nem integrálható, integrálásra hivatott.

Hogy öntörvényű ez a világ, mindenek előtt azt jelenti, hogy a létezés alapélményeinek teljes értékű, máig érvényes emberi minőségeit, változatait termette. Dózsa-filmjük helyszíneit keresve — mint maga írja — 1968-ban a Gyimest a legavatottabb kalauz, Kallós Zoltán társaságában ismerhette meg. Ezekről az emlékeiről írja a Tenger és diólevél c. esszéjében: „Hányszor ültem vele együtt — megrendülve vagy meghatódva — egy-egy énekesnél, amikor azt éreztem: nincs érvényesebb világ az emberi szenvedésnél, a jó örömöknél, vígságnál, gyásznál: nincs korszerűbb élmény, mint amiben egy másik ember észrevétlenül osztozkodhat, mert a többi csak díszlet meg kellék, égig építhető habostorta.” (Nomád napló, 138.). A költőre, aki már kijárta a modernség iskoláit, akibe a népiesség konjunktúra-verte bazárai sok gátlást ültettek el, s aki saját szülőfalujában már csak törmelékedben láthatta a paraszti kultúrát, az erdélyi, gyimesi, moldvai magyarság kultúrájának élet-átfogó szervessége, s élni segítő ereje, mélysége revelációként hatott. A természet zsugorodását bennünk és körülöttünk — emlékezvén az édenre és ismerve a metropoliszok hideg tébolyát — már eléggé szenvedte ahhoz, hogy le merje vonni a konzekvenciát: valami nem pótolható gazdagság szigetét fedezte fel. Olyan emberi ké1123