Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

pességek világát, melyek valaha az egész nemzet képességei voltak, s mert a sajátos sors gyökerein nőttek, erejük is történelmi arányú, történelemhez szabott. Nem a friss ösztönzések ellenében, hanem a divat naprakész receptjeivel szemben szüksége is volt erre a bizonyosságra. Az a bátortalan sejtelem erősödhetett fel benne, melyet századunkban minden géniusz átélt, aki érett fővel és nyitott lélekkel találkozott a paraszti világgal: a benne kiforrt emberi minőség: a lélek, a kedély színskálája, a bölcsesség és ízlés (ahol még érintetlen), bármely elit-kultúra értékeivel állja a versenyt. S mivel ez a reveláció nem ajándékként, hanem a népiség komp- romittáltsága közben érte Csoórit, öröméhez a megértés, vállalásához az elszántság érzése társult. Mint az elfelejtett gyermekkori táj, úgy nyílt ki előtte az archaikus magyarság, sajátjaként tehát — s ez a folklór-adaptációk nagy többlete minden más műveltség-élményhez képest —, de mégis friss hódításként. Értékként, mellyel úgy azonosul, hogy közben a distanciát is őrzi. Értékként, mely anteuszi bázissá avatható, de kötelez is. Nyerhet vele a modern emberiség, a magyarság rá is van utalva, de aki vele viszonyba lép, nemcsak esztétikai ízekhez, érzelmi forrásokhoz jut, de világképét is át kell rendeznie. Kivált, ha költő, s komolyan veszi mindazt, amit a népek és az egyének szabadságáról gondol.

Hogy a kettő — nép és magyarság — összefügg Csoóri világképében, ezt jól sejtették hívői és ellenfelei, s hogyan is kívánhatná akárki, hogy az időtlen fájdalmat: a kiszolgáltatottságot, megcsalatást, árvaságot, virtust, elszakadást, hazaérkezést mai megrendültséggel daloló paraszt énekéből a költő ne hallja ki a mai létezés tartalmait? Mikor épp ezek kifejezihetése révén tud élni az, ami különben múzeumi vagyon lenne. Csoóri nem is titkolta, hogy a népzene és a népnyelv az ő számára történelmet és sorsot kifejező jelrendszer is, s szépsége nem alkalmi élmény, hanem az önismeret, az öntudat elsőrendű forrása. Akik érzéketlenek e meggyőződés iránt, akik meglepődnek, ha az erdélyieket magyarul beszélni hallják, azokról írta a Második születésem idején: „Mit tudhat az ilyen ember az anyanyelvről, a történelemről, a Bolyaiakról, s mit Adyról, aki nemcsak a zsoltáros nyelvet tanulta Erdélyben, de jószerével mindent, ami magyarságtudatát megalapozta, s egyetemessé tágította. Mit tudhat az ilyen ember a székely nópballadákról, a siratókról, a kövek, a hágók, a szakadékok, a fenyvesek, a gyilkos tavak, a hegyi legelők, a havasi temetők évszázadok óta tartó nyelvleckéiről.” (A teremtő nyelv. Faltól falig. 50.).

De lehetséges-e átmenteni, steril könyvekbe zárni ezt a nyelvleckét, megőrzőit és művelőit pedig sorsukra hagyni? Ellesni tőlük a balladai létezés erkölcsét, stílusát — mert kell a minta s az igazolás a modern költőnek —, de elfordulni a balladától, mely ma zajlik? A kérdés szónokinak tetszhet, pedig a logikus döntés korántsem bizonyult veszélytelennek. „Fölösleges lenne magyarázgatni — írja a Kubai naplóban —, hogy e modern reneszánsz politikai tartalma végső soron ugyanaz, mint ami minden igazi forradalmat, így a kubait is létrehozta — vagyis, hogy ne csak a képek, de a társadalmak előterébe is azok a parancsoló tisztaságú emberek kerüljenek, akik kimossák a világ szennyesét, levágják a cukornádat, és ünnepelni tudják a galambokat.” (Bp., 1965. 31.). A költőnek, aki alkatánál fogva inkább ünnepekre hangolt, mint a szennyesek teregetésére, át kellett repülni az óceánon, hogy hajlamainak fesztelenül áldozhasson. Nem mintha tiszta embereket közelebb nem találhatott volna, de az emberek itt kényes viszonylatok között munkálkodnak, itt az élmény valamely szála bizonyosan tilalmas ponthoz nyilall, melyet békén hagyni — sokszor úgy teszthet — közérdek.. Ugyanennek a Kubai naplónak első lapján, arról elmélkedve, hogy mi is jutott addig neki, jut eszébe: „Nyolc évvel ezelőtt egy romániai út, ellenőrizhetetlen élményekkel; adatok helyett az ifjúság csodálkozásra hajló ösztönével. Akkor láttam először tengert is, és — szerencsémre vagy szerencsétlenségemre — úgy megnéztem, hogy hullámaival minden más emléket elborított.”

Miért volt ez szerencse s miért szerencsétlenség? A kérdés politikai része nem szorul megfejtésre. Illyés Gyula Hajszálgyökerek címen közzétett „sebtisztító” írásait még 1971-ben is annyi zavar és értetlenség fogadta, amennyitől kisebb tekin1124