Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

tás-”hoz (amely formula szintén ekkor jött divatba) mintát nem adhattak sem a beatriikek, sem mások. Csoóri tudta is, derűs fölénye is erre vall, hogy a világ vas- villaszemeire rá sem hederítő fickók szuverénitása csak első feltétele a szabadságnak. Tudta, hogy a külsőségekkel tüntető lázadás menekülés, s az igazi szabadság csak bensőbb vívmányokon nőhet fel, s a kockázat, a merész döntés is csak úgy ér valamit, ha tétje van. Enélkül katarzis sem lehetséges. „A katarzishoz eljutni plédig — írja Tornai József verseiről szólva — csak valamiféle dráma buktatóin át lehet. — Mi az a dráma, amelyet Tornai megél? Bibliai hasonlattal szólva: a kiűzetés élménye. Kiűzetés a gyermekkorból, az if júságból, kiűzetés a szerelemből, a természetből; De toldjuk meg mai fogalmakkal is: kiűzetés a nagy emberi kapcsolatokból, a történelemből, a civilizációból.” (Faltól falig, 149.). A továbbiakban aztán ahhoz a felismeréshez jut, hogy minden éden épp a kiűzetéstől válik édenné, s a kiűzetés tudata sarkall munkára, önmagunk megteremtésére.

A „második születés” végső célja tehát az önmegvalósításra képesítő szabadság, ennek forrása és iskolája a veszedelmes létezés, mivel „Sóvárgás, szenvedély és dráma nélkül nincs se szabadság, se emberi nagyság.” (Faltól falig, 188.). Mindezt az irodalom példáiból, az egzisztenciál-filozófia közkeletű tanaiból is kiolvashatta volna Csoóri, s ilyen hatások érték is. Mégsem tudott igazán megrendítő verseket írni. Az éden, amelyből kiűzetett, a tét, amelytől a döntés veszedelmessé válik, nem a versben, jobbára csak a tűzzel, vérrel, háborús effektusokkal fölizzított képiekben ad hírt magáról, tehát nem a maga eredeti mivoltában. A veszedelemnek csak izgalma, a szembenézések csak elszántsága válik így érzékelhetővé, de maga a dráma nem. S nagyon primitív pszichológiát művelnénk, ha kimutatnánk, mi minden rejlett a sematizáló képiek mögött, amit kifejezni nem mert vagy nem tudott. Vagy ha azt képzelnénk, hogy olvasmányai hatására Csoóriban megfogant a katarzisra képesítő „sóvárgás, szenvedély és dráma” becsvágya, s ehhez tétet kellett találnia.

Valójában kétféléi s egymással egy időben, kölcsönhatásban zajlott ez a folyamat. A tét elemei ugyan meglehettek már gyermekkora óta, de a tudatosulás maga a világkép feltöltődésével párhuzamos, helyenként azonos folyamat.

Említettük, hogy a Második születésem kritikusainak is feltűnt, hogy a háború emlékképei milyen sok képben támadtak életre. Láttuk, hogy ez az emlék-kiaknázás nemcsak az emlékek ereje, hanem az elszántság, a készenlét, a küzdelem érzékeltetése végett ilyen heveny, de így is, úgy is jelleget hangsúlyoz. Eleme a sorsnak, mely csak az övé. Erről, ahogy ő gyermekként a háborút átélte, eddig alig írt. Pedig a háború nemcsak személyes élménye, de történelmi, nemzeti katasztrófa is volt, s konzekvenciái a rákövetkező békének természetébe is beépültek. A szó maga: háború, második világháború, asszociációk egész szövevényét jelenti Csoóri számára, s amíg ezeket folyton elmetszve, lényeges tartalmaitól eltépve, tehát dirib-dara- bokban, kép-elemekként vonhatta, szőhette verseibe, világképét sem mozgósíthatta szabadon. A későbbi Csoóri-művek felől már tisztán látható, hogy ez a — valószínűleg öntudatlan — cenzúra mitől fosztotta meg a verset, de a pioétika törvénytárából is tudjuk, hogy a nagy mű valamiként mindig a teljes világképet fejezi ki, annak jóvoltából nagy. Az öntudatlan cenzúra a tudatosnál is pusztítóbb lehet, mert a kérdésekről való gondolkodást, a velük való termékeny vívódást is kiiktathatja. Azt nem engedi összeállni, megalkotni virtuálisan, ami nélkül dráma sem lehetséges: a sorsot. Simonffy András jó novellista volt korábban is, önmaga legjobb le- lehetőségéhez, a katartikus műhöz mégis a Kompország katonáiban ért. S nemcsak be- érése okán, de a téma révén is, pontosabban szólva: annak révén, amit ez a téma életében, sorsában jelent. Simonffynak katonatiszt volt az apja, de a második világháború azok életébe is folyamatosan beleszólt — persze mutatis mutandis —, akiknek apja bakaként vészelte át. A Simonffyt megcsonkító gátlás valamiként egész irodalmunkat bénította. A bűntudat kifejezésének elmulasztását többen és többszü.' szóvá is tették, az egész emlék- és kérdésbozót átvilágítása valójában csak a hetvenes évek végén kezdődött el.

1122