Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

ízléshez. Ha megveti őket a világ, hát vesse, az ő dolga; ha csodálni akarja, hát csodálja. Ez is az ő dolga. A szabadság első feltétele, hogy az ember néhány dolgában képes legyen dönteni.” „S új ruhájával új magatartást, új erkölcsöt ölthet magára. Minden átváltás óriási erőt szabadít fel az emberben.” S ehhez az elmélkedéshez kapcsolódik szorosan, tehát elég rövid úton ez a vallomás: „Ismerem és megvetem az állampolgárt, aki fél és alkalmazkodik, és soha semmit nem mer kockáztatni, aki nagybetűvel emlegeti a rendet, a hatalmat, a történelmet, s a történelmi felelősség nevében — mentegetőzve bár — de elmenekül személyi felelőssége elől is, hogy védettséget szerezzen. S mivel nekem, nem védettség kell, hanem alkalom a munkára, szabadságteremtésre, önmagam megalkotására, szinte idegbaj osan vonzódom azokhoz, akik a tehetetlenség állapotát akárha különcséggel is fölcserélik. Különcséggel? Miattam retkes lábbal is, ha az út végén kötetetlenebb lét, használhatóbb szabadság ígérete vár.” (Apostoli saruk. A Faltól falig c. kötetben. 96. lap.).

Csoóri mai szerepének, közösségi gondjainak ismeretében csodálkoznunk is lehet az önmegvalósításnak ezen a kétes kimenetelű kísérletén, azon, hogy mit ki nem próbált, milyen messze elcserkészett saját földjéről, hogy a szabadság betevő falatját összeszedje. Zsákmánya azonban nem egy kaland pora, nem egy „rögtönzés” hamar fölszáradó habja, beépül költőd jellemébe s egy nagy kortendenciának is része.

1963—66-ban vagyunk. Azokban az években, amelyekben irodalmunk megsejtette, hogy a nagyon megérdemelt, sok sebet orvosló konszolidáció stratégiája, reflexrendszere túléli szükségességének idejét s az élet egészének, a jövő nyers és friss erőinek szabályozására rendezkedik be. Legsúlyosabban a hagyományos közéleti líra művelőit érintette ez a fejlemény. Váci Mihály egyre keserűbben ismételgette, hogy a rend nem akar azokra hasonlítani, akik lélek szerinti ősei és fiai, s hogy szerepében egyre társtalanabb, a hűvös és ügyes okosság szemében egyenesen „bolond”. Benjámin László — mielőtt elhallgatna — szerepét a múlt idő s a rezignáció fénytörésében mutatja be, hogy őrizhesse belőle, ami őrizhető. Nagy László fölszámolja a ridegnek és kíméletlennek érzett jelenben vereségre ítélt emlékeit, egész osztályhozományát a lélek, a jellem minőségeibe menti, hogy valamiként létezhessenek. Juhász Ferenc az emberen inneni és emberen túli világban, az élet ősforrásaiban alkotja mítosszá a remény elvét. — S ezzel a gonddal, a társadalmi-emberi élet meg- fásulásának, megzápulásának tüneteivel vesződik a próza is. Konfliktus-típusaiban, alakjaiban közvetlenül is megnevezve, miért utálja a szabályszerűt, s miért vonzódik a rendelleneshez.

Az ekkori próza konfliktus-sémája így fest: egyik pólusán a teljesség álmát őrző, jóra felszánt, kockázatokra kész, áldozatos, dacosan következetes ember áll. Az egyértelmű, tiszta dolgok, a gazdagon termő és teremtő élet képviselője, vagy ennek eltorzult, lezüllött roncsa. A másik fetisizálja a viszonyokat, bölcsességnek véli a gyávaságot, életrevalóságnak a diplomáciát. Az első sokszor szertelen, végletes indulatok közt vergődő, halállal parolázó, önveszejtő, meghasonlott, nemcsak Prométheusszal, de Dyonisosszal is rokon, csődbe jutott példái cinizmussal álcázzák kétségbeesésüket. A másik sem csupán számító, nem szimpla haszonélvező: józan, megbízható, belátó, de így is, úgy is hiányzik belőle az, ami az embert a vegetálás szintje fölé emelheti. Az egyik olajozottan vagy csikorgón, de mindenképpen gépies kiszámítottsággal pergeti vagy őrli az életét, s védettsége langyos garázsának szeretné látni a rendet. A másik aritmiás lendületben él, törvényen kívül olykor, a lét peremén.

Akárhová nézett a költő s az olvasó, példákkal találta magát szembe. Az akkor beérkezett Fejes művei kétféléi is kínálták az igazolást. A Rozsdatemető azt példázta, hogy az emberek élete hábetleri szinten reked meg, s a kisszerű tengődós taposómalmában használódik el. Novella-figuráit viszont, akik még képesek igazi érzésekre, a mélyvilág „bárdolatlan” embertenyészetéből hozza. Bennük még elemi erővel működnek a jóságra, barátságra, szerelemre képesítő ösztönök. A hitelét vesztő hősi sajátos áttételben, itt még létezni tud, nem kövült rá az alkalmazkodás, a viselkedés, melyet Csoóri is lenéz. Mivel hagyományos és tiszta alakban a hősi

1120