Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)
csitító szavak, / hogy: nem szabad, / hogy: nem lehet; / a kávéházakban fölravatalozott barátaim / cigarettafüst-szemfedővel leterítve.” (Búcsú Kubától). Ahol magáról a Napról, a „tavaszi Nap”-ról beszél, ott már a nélküle való létezés csonkasága miatt háborog (Egyetlen robbanás), múlt időben idézi a kegyelmet, mikor „ölelte” a Nap (Egyetlen utam), s ha a jelenben gyúl ki, akkor is emlékeztető funkciója miatt fontos, s ilyen ambivalencia forrása: A sárnak dögszaga van, de fényes arca, mint a szeretőknek. (Egész nap ez a napsütés) S hiába fogadkozik, hogy: „a világ leszek vagy meghalok, / nem érhet más” (Tavasz plakátjai), már érzi, minden idegszálával sejti, hogy a mindenséget birtokolni a közvetlen valóság, a társadalmi lét kiiktatása, megkerülése révén neki nem sikerülhet. Annak, hogy politikus alkat, konzekvenciáit a költő most kezdi levonni. Keserves és huzamos eszmélkedés ez, mert a társadalmi bajokkal való szembenézés új és gyöt- relmes gondokat fial, s mert ezek beékelődnek a költő és az univerzum közé, még sokáig föl-földereng képzeletében egy világ-elejd vagy világvégi pillanat víziója, melyben még vagy már együtt lehet léte őselemeivel. Ám a kozmikus üdvözülés s a panteista mámor többé nem tud már oly fesztelenül fölgerjedni, számolnia kell a sárral is, melynek „dögszaga” van. Az „odaadás és elítélés” teljessége most is elemi feltétele a versnek, de most már tartalma is tudatosul: az, hogy mit kell vállalni és elítélni. És ezzel válik veszedelmes háborúvá a felszántság. A világgal való azonosság nem testesülhet meg, amíg ehhez a belső szabadság kegyelmét el nem nyeri, azt pedig csak gondjai megoldása révén nyerhetné el, s mivel ez lehetetlen, sőt a küzdelemre sincs méltó al- alkalom, a sárkány, aki ellenében Szent György lehetne, sehol (Sóvárgás nemlétező sárkány után), a folyó, amely sodorja, nem célja felé viszi (A folyó), amit kívánt, „hiányával” sajog tudatában (Ragadozó), ezért úgy érzi: „csupa káromkodás és készenlét (...) merő ideggyulladás”. E tudósítás torkoll a már idézett manifesztumiba: „a világ leszek vagy meghalok, / nem érhet más”. A keserűség jelzi, hogy a költő sejti, a romantikus dac (hogy tévedés volt a születése, mert a mindenség osztatlan teljességében volna igazán otthon,) tovább nem tartható. Erre vall az is, hogy a vers, ahol a kiszakadást, léte körülhatárolt külön- minőségét tévedésként interpretálja, Barbár imádság címmel ősemberi vágyat imitál, tehát szerepversben esdekel azért, amiről tudja, ebben a sámán-imában is tudja, hogy lehetetlen: Tévedés volt a születésem; én a világ akartam lenni: oroszlán és fagyökér együtt, szerelmes illat, nevető hó, a szél eszméje és a magasság széjjel csurgatott tintafoltja — s lettem felhőbevesző ember, egyetlen út királya. Bizonyos, hogy aki ilyen elemi ráutalsággal szenvedi a kiválás, a kiűzetés élményét, a lehetséges kárpótlások közül is ehhez a hiányhoz, e szomjúsághoz szabott üdvösséget célozza meg. Ezért is történhet, hogy a világgá lényegülés és a halál végletei között Csoóri is a legnagyobb lehetőség, a katarzis ostromába kezd. Megszületnie is ezért kell újra, hogy a gyermekkor édenében s az alkat melegében fogant ábrándot feladva hozzáedződhessen ahhoz a nyárhoz, amelyben léteznie kell: 1117
