Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Almási Miklós: Drámai sorsfordulók
dolatai nem szólalnak meg, de hogy átélhessük őket, ezért van szükség erre a vidám-zajos fecsegésre, a pletykák világának érzékeltetésére: hiszen Telekinek azzal a fantom-alakkal is meg kell küzdenie, amit róla épp ez a vidám pletykálkodás — ez a magyar betegség — alakított ki. S ez a fantomkép is szerepet játszik abban, hogy Teleki radikálisabb fellépésre készül az ország- gyűlésen, mint ha nem kellene e suttogó propagandával szemben megvédenie magát. Teléki ugyan önmagát is magyarázza — de ezek a magyarázatok is inkább csak kifelé fordított, másoknak szánt széljegyzetek. Azt a konfliktust, ami lelkén ül, nem osztja meg mással, csak az utolsó képekben éljük át mi nézők — csak a pisztolylövés érzékelteti igazán. Illyés ilyen elleplező-feltáró iróniával kezeli a drámai szöveg, a dialógus csillogását: a magányos, még önmagának is tisztázandó lelkületű Telekit csak ez a sokszínű, csevgésszerű dialógus idézi fel. Deák és Tisza ellenvetéseit alig kommentálja, „majd megfontolom” — mondja, s közben már a tragikus lépésen jár agya. Irodalmi—színpadi értelemben még ez a döntő dialógus is inkognito. De alakja ettől válik igazán megfejtendővé, ettől tárul fel az, amit elhallgat: a néző ebben a kontrasztban, a fecsegő környezet és lényegről hallgató hős feszültségében érez rá alakjának igazi konfliktusára. Lényege csak „kiderül”, nem szól róla senki, jóllehet minden másról sokat és színesen csevegnek. Ez a „kiderülés” igazi drámai eszköz, mint ahogy a felszínes csevegés, amit kezdetben valódinak hiszünk — olyan dramaturgiai csavar, ami — realista változatában — az abszurd drámák álbeszélgetéseit idézi. Kétértelmű, — hogy mélyebb értelme világosodjék meg a nézőben. Ez a formai vívmány azért nemcsak színpadi megoldás, hanem Illyés hatvanas években született darabjainak egyik, észrevétlenül maradt társadalom- kritikai mozzanata is. Ugyanis az, amit Teleki jelenlétében fecsegnek, háta mögött is él, — már utaltam arra a fantom alakra, akivel Telekinek meg kell vívnia: megrágalmazott nevére, a köztudatban élő Teleki^képre. A kiegyezésre készülő ország politikai cselekvésének egyik fél-legitim fóruma ez a körbe- körbe járó pletyka. De éppen fél-legitim, ál-nyilvános voltánál fogva fertőzi azt a közeget, melyben születik, s melyet segítenie kellene. A pletyka sajátosan politikai betegségként, ám ugyanakkor kicsit magyar politikai közegként is jelenik meg, anélkül, hogy Illyés túlzottan kiemelné e két jellegzetességé*'. De azért észrevesszük az illyési figyelmeztetést: ezek a pletykák teremtik meg azokat a kétértelmű szituációkat, melyekből alig van aztán tisztességes kiút. Még akkor sincs, ha ez a szóbeszéd jóindulatú. (Mire Teleki Batthyányékhoz érkezik már összecsődítették a hazafias tüntetőket, puszta jóindulatból, lelkesedésből, és Teleki akár akarja, akár nem, szólnia kell az éjszakai látogatókhoz. Ugyanígy szituálja a pletyka — ezúttal az emigrációból érkező, ellentétes előjelű — első nyilvános fellépésére készülő politikust: megadja annak a közegnek kereteit, amiben szólnia kell és lehet. A dialóg forma színessége, barokkos gazdagsága mögött nemcsak a dramaturgiai építkezés, alakformálás újszerűsége rejlik, hanem ez a társadalomkritikai oldalvágás is: egy közösen gyakorolt társasjátékunk leleplezése. S a leleplezés él a nyelvfilozófia felfedezésével: mennél semmitmondóbb, fecsegésszerűbb a dialógusvilág, annál jobban kell figyelni arra, amit ez a minden kibeszélő csevegés elhallgat: akár a hőst illetően, akár világát leleplezően. Ezekre a mélyebb rétegekre azokon a pontokon bukkanunk, ahol az alakok hirtelen megszólalnak: többnyire „érthetetlenül”, legalábbis ahhoz a naiv cse1067
