Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek: Ferdinandy György: mammuttemető, A mosoly albuma
Külföldi magyar könyvek FERDINANDY GYÖRGY: MAMMUTTEMETÖ — MAGYAROK A TRÓPUSOKON — (Szivárvány Könyvek, 1982. Framo Publishing, Chicago) Szokatlan formát, a szociografikus életrekonstrukciót választotta új könyve alkotói megoldásaként a Dél-Amerikában élő szerző. Mármint — a nyugati magyar irodalomban szokatlan az, hogy a riportalanyok idézik fel a kíváncsi író-mikrofon előtt az életüket, s az elkészült mű mégsem szociográfia, hanem novella, regény, vagy, mint esetünkben, kisregény lesz. Ferdinandy György új könyvében ketten, egy kalandor életű férfi és egy kalandos életű nő mesélnek arról, mi volt az életük, s ezek az életek, mennyiben voltak függvényei, s mennyiben kiszolgáltatottjai a történelemnek. Az ezredforduló nemzedéke szólal meg, a kihaló nemzedék, melynek hétköznapjairól, kicsiny és kicsinyes gondjairól szinte semmit sem tudunk. Csak háborúkról és forradalmakról értekezünk, levéltáraink anyagából rekonstruálunk álta- lában-életeket, semmilyen-halálokat, papírmasékat, tucatsenkiket. Ferdinandy könyvében épp az a számunkra legfontosabb, hogy két rendkívül átlagos, már-már történelmietlen életet vázol fel, s a helyenként esetlenül csörgedező leírásokból elénk rajzolódik a huszadik század első hat-hét évtizedének a megélhető, átérezhető története. Az első történet-élet hőse Létai, a fűszeres. Elbeszélésében a vélt és megélt valóság keveredik, szétválaszthatatlan, érvényes masszává gyúródik össze. Létai nem grál-lovag, de nem is megrögzött csirkefogó. Ügyeskedő kisember ő, aki több talán, mint a kicsinyes környezete, de ahhoz már kevés, hogy igazából kinőjön belőle, föléje magasodjék. Hajlékony alkat, mint a tehetségüknél többre vágyók általában, emberi erényeit hajlamos felemelőihez hozzáveszíteni. Kellően cinikus, ha érdekei úgy kívánják, s kellőképpen romantikus, amikor ezekről megfeledkezik. Üzletember, kisnyilas, Trujillo kedvence, a gyerekei által kiröhögött szenilis vénember... A második történetet egy öregasszony mondja el Ferdinandynak. Cselédsorsát, rossz házasságát, kísérleteit az önálló és jobb emberi életre és megélhetésre, a történelem rossz gesztusait: a háborúkat és a békétlen békeidőket. Ez a történet kevésbé megkapó, talán szigorúbban kellett volna a lejegyzőnek az elmondottakat megrostálnia. Hőse így kicsit a naíva és a meg nem értett jóság szerepkörei között ingázik. A két fejezet önálló, egymástól elkülönülő a könyvben, de az íród szándék szempontjából valójában csak együtt érvényes. S hogy miért sikerültebb, élvezetesebb az első történet? Elsősorban azért, mert ebben a részben Ferdinandy az íróprofesszor figuráját is szerepelteti, aki motiválja rezzenéseivel, reakcióival a fűszeres, érdekes, ám összességében mégis csak szimpla visszaemlékezését. Elbolyong ő is Tito-marsall, Gábor Zsazsa és Trujillo figurái között, issza Létai borát és szomjasan nyúl a fűszeres vézna lánya után, amikor az felajánlkozik neki; azaz, ugyanúgy fuldoklik a trópusi unalom zöld akváriumában, mint a hőse ... ... hősei, ezek a kihaló félben levő különös emberfajták, akik elmennek hazájukból a trópusokra élni. Hogy meghaljanak ott magányosan, meg nem értetten az új világban, mint a nagy, szomorú, értékes agyarú mammutok. 1055
