Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Varga Imre: Bábi Tibor: Keresek valakit
elvetélt örömei. Ezt az igen súlyos sorsot a családi béke, az otthon fészekmelege tehetné elviselhetővé, de a történelem csöppet sem udvarias, betör vadul, tetőt elsodorva, ablakot kizúzva a házba. Nem lehet béke, szól a tanulság, „mert a világ mindenestül keringő roppant út”, s nincsen vége-hossza, akár a szenvedésnek. A „negyedik könyv” újra a halott anya képéhez, illetve a gyermekori emlékekhez fordul, s aztán újra a jelent mutatja. „Asszonyom szemében épp olyan bánat ül, mint egykor anyám szemében, komor a nézésem, mint egykor apám tekintete, s éjszaka borzongva egymás karjába menekülünk.” A kozmikus távlatokban is tündöklő anyasirató olykor nagyon plasztikus képekben villan föl — a nagy vízionálókat idézve —: „Zuhan a magasság. A mélység méhe fortyogva zúg, emelkedik. A tér dimenziói elforogva fölágaskodnak, s egymásba hulló kristálytorlaszok gyanánt üres, nagy roppanással omlanak valami kétirányú, áttetsző ár sodrába.” De Bábi nem bízik e képben. Felhígítja, megjegyzeteli: „Egyik pólusán leomlik, bomlik minden rend, és a másik pólusán mind helyreáll; zuhan folyvást a nap, a hold, a föld, az ég — a tér s a csillagos nagy mindenség — a semmiből a semmibe, vagy önmagából vissza önmagába, s örökké tart szilárd mozdulatlan zuhanása.” A megismerés nagy himnuszait megírva, utolsó sajtóban publikált verseiből már a világ megismerhetőségének kétsége is kihallatszik: „Ezernyi ismert részlet mögött az ismeretlen, egyöntetű lényeg, tülekedő sokféleségben a szerves egynek és egésznek ordító árvasága — ez van, ez van, mint karácsony éjjelén a haldokló magánya.” Ez a vers a költő halála előtti évben jelent meg. Kár, hogy Bábi mindvégig szerzetesi módon elbújt a „történelem” és „filozófia” mögé. Tartott attól is talán, hogy fölfedezik opuszaiban Nietzsche vagy szent Ágoston hatását. Ugyanakkor utolsó éveiben már az ég is többet jelentett számára a korábbi „szappanbuboréknál.” S ezt az itt utolsóként idézett vers is fölvillantja. Pályaképének váratlan kanyarjait, ellentmondásait árnyalhattam volna pamf- letjeinek, szociográfiai írásainak vagy útirajzainak idézésével. De maradjon meg e kései portréban úgy, ahogy életéből a legtöbb értéket kisajtolta, maradjon meg itt verstermő embernek. Hagyjuk őt haló poraiban, hagyjuk meg neki a hitét, hogy jelentős költészetet teremtett. Úgy látta, világa fölött fölfedi egy pillanatra titkait a kozmosz. Gyerekség volt. Tudjuk, elmúlt ez a mámor is. És fejfájás maradt utána meg legyűrhetetlen csömör. De ezt a kozmosszal tegeződő költő már nem tudja: urnája ott áll a polcon filozófiakötetek és vaskos históriai munkák társaságában. (Madách, 1982) VARGA IMRE 1050
