Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Käfer István: Szlovákság, emberség, művészet - Milan Rúfus esszéi

pedig újat alkotni vagy már kész módszereket továbbfejleszteni képes egyéniségek — esszéteremtő személyiségek — közösségére emlékeztetett.” (95.) Esszé — szlovákság — költészet — politikum. Nem választhatók külön Rúfus egyetlen esszéjében sem, s az ő kifejezésével élve — az esszét is természetesen esszén kívüli célokért műveli: „A költészet felosztása érzelmi és közéleti lírára felületes eljárás. Csak látó és nem látó, alapjaiban tisztességes és stilizál tan mímelő — tehát jó vagy rossz költészet létezik.” (12.) A jó költészet eredménye pedig az öröm, de „nem szabad felednünk, hogy gyakran az örömhöz is fájdalmakon vezet át az utunk.” (13.) „A nem létező tájak keresése és a beléjük vetett hit nem tart sokáig... de marad utána egyfajta tartós kíváncsiság, megmarad a vágy, hogy a dolgok kemény kérgét lefejtsük, megmarad a sejtés, hogy a világ nem olyan merev, amilyennek első pillantásra látszik, hogy a mélyén más világok is vannak, amelyeket keresni kell.” (20.)

Van ebben a kötetben két történet — talán a szabadság dicséretének nevezhetnénk — amelyekben egy sok-sok aprógyermekes hadiözvegy tüdőbajt kapott. Az istállóba költözött, hogy ne fertőzze gyermekeit, meggyógyult, de ottmaradt tovább is a tehenek között. Egy másik asszonynak nyomorékon jött a férje a háborúból, és nem csodálkozott volna, ha az asszony nem vállalja vele az életet. De a nő — vállalta. És Rúfus esszéjében: „Ez a döntése szabaddá avatta az asszonyt ... s méltóvá tette, hogy egyszérű lélekkel állljon a halál elé... Ebben a döntésében több szabadság és erő rejlik, mint korunk emberének szabados nemi felfogásában, amely büszkén forradalomnak nevezi magát... Olyanok ezek a históriák, mint egy-egy pohár tiszta víz, annak a forrásnak a mélyéből, amely ott található, abban az emberben, aki még nem vesztette el az arcát, mert szabadon a nehezebb sorsot választotta magának.” (122.)

Sok szó esik manapság közhangulatról, nemzetek egymástbecsüléséről, viszonyuk manipulálásáról. Roncsol László és a pozsonyi Madách Kiadó jól manipulált, mert ez a Rúfus-kötet nagyon nagy lépést jelenthet a szlovák szellem megismerésében. Ezt a költő-esszéistát akkor is megérthetjük és megszerethetjük, ha számunkra meghökkentő, tán nem éppen kellemes dolgokat tár elénk, akkor is, ha nem ismer minket, és nekünk is ez az első találkozásunk vele. Végtelenül szereti nemzetét — amit azonban lehetőségnek tart csupán az ember kiteljesedésére. „Sok olyan hallgatóm, aki elutasítja nemzete irodalmát, nem annak ismeretében, hanem jóval megismerése előtt, az általános nemzedéki közérzet, állapot, hangulat nyomására utasítja el” (98.) — írja A szlovák irodalom dicsérete című esszében. Milyen jó lenne, ha a szlovák és a magyar irodalmat — művelődést nem utasítanánk el kölcsönösen a megismerés előtt, hanem az általános nemzedéki közérzet ugyancsak kölcsönösen megismerésükre ösztönözne. Ha Rúfus megértése az egész szlovák irodalom megértésére vezérelne bennünket. Azé a Rúfusé, aki valóban a bőrét odadobó bátorsággal forgatja tollát: „Semmi kisebbségi komplexusom nincs az úgynevezett fejlett kultúrákkal szemben. Tudom, hogy ezek a nemzetek, útban a kultúra felé, sokkal több idegen és saját fejet lekaszaboltak, mint az én .fejletlen’ nemzetem. Azt is tudom, hogy egyebek közt ebben is gyökerezik nemzetem fejletlensége. Boldog volnék, ha meg tudnánk szabadulni egy régi betegségünktől: arra való képtelenségünktől, hogy illő színvonalon fogadjuk be a dolgokat. Ha ugyanis mi a befogadással próbálkozunk, többnyire hasonulunk, s közben azt hisszük, amit a kockacukor a teában: hogy ő szívja föl a teát, s míg ebben a hitben él, lassan szétolvad.” (102.)

1043