Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Varga Imre: Gál Sándor: Új Atlantisz
r Gál Sándor: Uj Atlantisz VÁLOGATOTT VERSEK 1964—1978 A líra útjai kiszámíthatatlanok. Ott bukkan föl s úgy, ahol s ahogy senki se várná. Az egyszerű versek idejét zengi a jóslat. S ami jön: éppen hogy bonyolultság, titokzatosság! A kötött strófáké a jövő. Áradnak aztán a szabadversek, meglepetésszerűen, sodró özönnel. A költészet hadoklik, mondja valaki. S jönnek szépen zárt sorokban a novellaversek, az elbeszélő költemények, s mind a mammutok sorsával megajándékozott formák. A személytelenség programját Tőzsér Árpád a hatvanas évek végén nyilván költői metamorfózisának magyarázataként is igyekszik terjeszteni. Ebben az értelemben ír Gál Sándorról vagy az Egyszemű éjszaka költőiről: Tóth Lászlóról, Mikola Anikóról többek között. Tőzsér éles szemű kritikus; jól látja, hogy a személyiség külső jegyeinek, járulékos elemeinek túltengése (pl. a fogadkozások, gesztusok, pózok, pátosz), mennyire akadálya a modern költészet kiteljesedésének. Márpedig a csehszlovákiai magyar líra — nem lévén erős személyiségei — közvetlen hagyományként ezeket a modorosságokat örökölte. A program jó helyre célzott; visszatekintve látjuk, hogy a ,,személytelen esztétikum” fáján jó gyümölcs termett. Csakhogy a „de- zantropomorfizáció” mint módszer történelmi és társadalmi kényszerek hatására visszaszorult. Mivel azonban a személytelenség — mint Tőzsér megjegyzi — sohasem jelentett „személynélküliséget”, a líra újra antropomorfá vált; s a költők az „cbjektivizált forma” gyomrából kikerültek a „valóság földjére”, mint a bibliai cethal gyomrából Jónás, a próféta. Ez az út persze nem állítja feje tetejére Tőzsér tízegynéhány éves észrevételeit. Sőt. Gál Sándornak az említett tanulmány (A lírai vallomás hogyanja) publikálásáig még csupán két kötete jelent meg, ám azóta sem íródott róla ennél jobb, alaposabb dolgozat. Tény, a líra megváltozott. Ám a világból egyre nagyobb darabokban versbe kerülő „szeletek” megtalálták a „személyiség” illeszkedő részeit, immár nem illusztrációk vagy pózok szintjén, nem a nagyhangú semmitmondásban, hanem a mindennapi tapasztalatokban, észleletekben. A tárgyköltészet túllépte a szenzualiz- mus határait, s immár áttörte megnevezése tojáshéját is. Gál Sándor bejárta azt az utat, amelyet a második világháború utáni csehszlovákiai magyar lírában majd mindegyik alkotó. Falun született — 1937, Búcs; község a komáromi járásban —, majd idővel városba került. S mivel a háború utáni íglu zártabb világ volt a mainál, a városba kerülés is sokkal mélyebb megrázkódtatásokkal járt, mint amilyen napjaink fiatal embereit érheti. Kezdetben Gál úgy érzi, hogy a világba küldő falunak kell címeznie minden sorát, mert azt a közösséget Ismeri jól. Szociografikus hajlamai is arra késztetik, hogy verseiben riporttémákat teregessen szét. Így válik verstémává a szegénység, elmaradottság, az elöregedő falu gondjai vagy a kiszakadás. Tudatában már városi ember — fogcsikorgatva a perifériák életét is megtapasztalja —, de ösztöneiben még a vidékhez kötődik. A falu- közösségben tanult erkölcsök, szokások nem felejtődnek el. Ez a hasadtság idővel, persze elfedődik, másféle gondok rakódnak rá; s később mintha lávaréteg alól kerülne napvilágra: a falu ontja a meglepetéseket. A régi megúnt tárgyak, emlékek történelmi értékként kerülnek latolgató tenyerébe. S ettől egy lépés csupán a hűség bevallása: 1044
