Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

kapcsolatos legitimista leleplezések éve — megrendíti a kormány helyzetét. A peyeristák — azért is, hogy a paktum-ügy rossz hatását ellensúlyozzák — élesebben támadják a rendszert, a baloldali ellenzék viszont ellenük készül erélyes fellépésre a decemberi XXIII. kongresszuson. Stromfeld a XIV. szervezet küldötte, a polgári lapok első oldalon tálalják a szenzációt: lefokozott ezredes a munkásság új vezére! a volt vörös vezérkari főnök a szociáldemokrata pártellenzék élén!...

Stromfeld a kongresszuson leszögezi: az ország politikai vezetését jobb belátásra bírni lehetetlen, tehát a kormányzati rendszeren kell változtatni: „Mi, azt hiszem, mindnyájan, akik itt vagyunk, teljesen tudatosan állunk az osztályharc alapján a kapitalizmussal szemben... Ezen osztályharcon belül a magyar- országi proletáriátusnak a következő feladata az, hogy az októberi vívmányokat elérje.” A kongresszusi küldöttek többsége jobboldali, a balról jött javaslatokat leszavazzák, a Vági-csoport kiválásával meggyöngült ellenzék nem képes elegendő erőt kifejteni. A peyerista vezetés helyzete megszilárdul.

Valószínű, hogy ez még inkább balra tolja Stromfeldet. Valójában nemigen tudhatjuk: a kommunistákkal együttműködni kész radikális szociáldemokratának tekinti-e magát vagy szociáldemokratának álcázott kommunistának. Az „októberi vívmányok” — tehát a polgári demokrácia — mint célmegjelölés, lehet taktika, de lehet stratégia is. A határok ebben az időben másoknál is eléggé elmosódnak: talán Stromfeld maga sem döntötte még el, hová tartozik valójában. A kongresszus után viszont sűrűsödnek bécsi útjai, tüdjuk, hogy egy ízben Fürst Sándorral együtt látogatja meg Landlert, és más kommunistákkal is találkozik. Gárdos Mariska meleg hangon emlékezik meg egy ilyen alkalomról: „Felesége, Adrienne kíséretében köszönthettük azt a férfit, akivel minket a Tanácsköztársaság ajándékozott meg. Sajátságos élmény volt, hogy a letűnt császári és királyi uralom hadseregének egyik oszlopa most úgy ül körünkben, mint meghitt barátunk, leghívebb küzdőtársunik és megbízható elvtársunk.”

Szántó Béla, az egykori hadügyi népbiztos ridegebben fogalmaz, de szavaiból többet tudhatunk meg Stromfeld viszonyáról az illegális KMP-hez: „1926- ban a KMP Központi Bizottsága előtt a proletárdiktatúra idején tanúsított magatartása fölött önkritikát gyakorolt, belátta elkövetett hibáit és belépett a KMP-be. Ettől fogva a KMP irányítása mellett dolgozott a Szociáldemokrata Pártban, és vezette az általa szervezett R-gárdát.”

Gyanítom, hogy Landlernek nagy szerepe van Stromfeld további fejlődésében. Nemcsak azért, mert a szociáldemokrata baloldaliságból simább az átmenet a KMP „landlerista” szárnyához, mint az elzárkózóbb „kunistákhoz”; közrejátszhatnak itt az 1919-es vezérkari főnök emlékei is: Landlernél mindig több megértésre talált, mint a ,,túl merev” Kunnál vagy a „túl rugalmas” Böhm Vilmosnál.

Az 1926 őszi XXIV. szociáldemokrata pártkongresszuson az ellenzék listavezetőjeként bírálja ismét a jobboldali vezetést: „1922 óta olyan politikát követtünk, mint hogyha egy nyugati állam parlamentjében, egy igazi állam parlamentjében küzdenénk, nem pedig a mi álparlamentünkben... A nyugati államokban valóságos parlament van, de ott sem küzd a proletáriátus egyedül a parlamentben, hanem más eszközökkel is küzd”. Ezek után az ország létérdekének mondja az ellenforradalmi rendszer megbuktatását, és javasolja a munkásmozgalom egységének helyreállítását, önálló szocialista politikát, az „egészséges földreform” követelését, s a parlamenti tevékenység alátámasztását tömegmozgalmak szervezésével.

1028