Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)
kával jut el a „tőke megsemmisítésének” gondolatához, amely „védeszköz az ellenség fegyverei ellen”, s egyetlen lehetőség arra, hogy „Rözép-Európa egész népe rabszolga ne legyein”. Az 1923 nyarán elkészült vádirat Stromfeldből „bujtogatót” csinál: megállapítja, hogy a volt vörös vezérkari főnökben „a bosszúállás érzelme uralkodik”; vádlott társait „megerősítette aibbeli elhatározásukban, hogy kitartással dolgozzanak a munkásságnak Kommunista Pártba való tömörítésén, s az ennek kivitelezéséhez szükséges fokozottabb lelki erőt nyerték ezek tőle...” A bizonyítás elég gyönge lábon áll, a vádlottak — Csrapka kivételével — szabadlábon védekezhetnek. Stromfeld augusztus 31-én hagyja el a börtönt. A tárgyalásra novemberben kerül sor. Stromfeld a tanácselnök kérdésére szociáldemokratának vallja magát. Elismeri, hogy hívták Szovjet-Oroszországba, s azt is: szó esett a vacsorán arról, hogy ma négy-ötezer ember tartja kezében az államhatalmat. Csrepka visszavonja terhelő vallomását, a rendőrségen elszenvedett kínzásokra hivatkozik. Gerő tagadja, hogy Stromfelddel bármiféle szervezkedésről beszélt volna. Aztán megint az „utolsó szó” következik. Stromfeld hangsúlyozza: „Tisztában vagyok azzal, hogy a diktatúra alatt viselt szerepem miatt a kormányzat szemében úgynevezett gyanús ember vagyok ... Ha valóban az egyéni érvényesülés ambíciója vezetett volna, akkor lett volna alkalmam az érvényesülésre, de én nem vágytam erre, nem akartam, belehelyezkedtem a polgári életbe, dolgozom .. . Hatalom, rang, fény, jólét nem kábít és nem csábított, megyek a magam útján és dolgozom tovább ebben az országban, ahol élni és halni akarok.” A bíróság felmentő ítéletet hoz, de az indokolásban hangsúlyozza, hogy „a vád részéről felhozott adatok nyomatékos gyanút foglalnak magukban arra, hogy a vádbeli cselekményben ez a vádlott is részes”. A kényszeredett felmentés ellenére Stromfeld most már véglegesen „kompromittálódott” mind a rendszer, mind annak legitimista ellenzéke előtt. De elfordulnak tőle az óvatos liberálisok is, meglazulnak a régi baráti, bajtársi, sőt részben a rokoni kapcsolatok is. A per idején a Népszava védelmezte, tovább növekedett népszerűsége a munkások között. 1924-től mind tevékenyebb részt vállal a szociáldemokrata pártéletben. A XIV. pártszervezetben együtt dolgozik Fürst Sándorral, a hangulat itt erősen baloldali, szemben a peyerista központi vezetéssel. Stromfeld kiveszi részét a kultúr- és sportegyesületek tevékenységéből is — ő a Természetbarátok Turista Egyesülete magántisztviselő csoportjának vezetője —, s tudjuk, ezekben a szervezetekben akkortájt élénk kommunista szervező és agitációs munka folyik. Gyakran utazik Bécsbe, rokonlátogatóba, s valószínűleg már ekkor találkozik az emigráns vezetőkkel, nemcsak Kunfival, Böhm Vilmossal, de a KMP szervezőmunkáját irányító Landlerrel is. Az emigrációból hazatért Madzsar Józseffel — ugyancsak baloldali, a IV. párt- szervezet elnöke — az ismeretség személyes barátsággá mélyül. Amikor 1924-ben fellép a Vágd István szervezte baloldali ellenzék, s ősszel fény derül a szociáldemokrata pártvezetés titkos paktumára Bethlennel, Stromfeld már komoly tényező a pártpolitikában. Elviben egyetért Vágiékkal, maga is ellenzi a kompromisszumos együttélést, a rezsim megdöntését akarja. De a „belső forradalmasítás” híve: a párton belül kell megtartani és szervezni a legális ellenzéket, leleplezni és megbuktatni a jobboldali vezetőiket. Amikor tehát Vágiit és társait kizárják a pártból, s azok megalapítják a Magyar Szocialista Munkáspártot, nem követi őket. Ez az 1925-ös év — a frankhamisítás és a Somogyi—Bacsó gyilkossággal 1027
