Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)
tóbrista” Független Szemlében, amely óvatos-csöndes szócsöve a polgári emig- radónak. (Be is tiltják .már 192i3-iban.) írásálból következtethetünk világnézeti fejlődésének irányára. Szembefordul a hivatalos szemlélettel, amely „külső erők” hatásának tulajdonítja az 1918 utáni magyar eseményeket. Az igazi okokat, mondja, „Magyarország története utolsó megrázkódtatásának időszakában, az 1948—49. évi szabadságharcban” kell keresni. Aztán általánosabb érvénnyel szögezi le: „az emberiség története és ezen belül a népek, államok és országok története” állandó fejlődési folyamat, amelynek szükségszerű válság-szakaszai a háborúk és forradalmak. És „mennél erősebben nyomják el vagy szorítják vissza ezeket az ocsúdó eszméket, annál hevesebben törnek ezek elő abban a pillanatban, mikor az új megrázkódtatás időszaka bekövetkezik.” Cikket ír Stromfeld a szociáldemokraták elméleti folyóiratába, a Szocializmusba is. Az 1918-as katonai összeomlás okait vizsgálva mondja ki, hogy a háborúért felelős, a politikai vezetést kezükben tartó körök, „élve a régi jó fegyverrel”, a szocialistákat vádolják árulással. Pedig az igazi ok „az erők végleges kimerülése” volt, amely „külsőleg a hadsereg fölbomlásában jutott kifejezésre”; minden egyéb állítás hazug demagógia, „konjunkturális jelszó”. S a Monarchia egykori magas rangú tisztje kimondja azt is, hogy a porosz junkerizmussal s „Európa legsötétebb részével”, a cári birodalommal együtt „az utolsó középkori alkotás” az Osztrák—Magyar Monarchia pusztulása ugyancsak törvényszerű volt. A két dlkk szembefordulás a hivatalos szemlélettel, a front „hátbadöfésé- nek” legendájával, de a restaurációs legitimista gondolattal is. Az 1922-es évben végleg becsukódik a lefokozott ezredes mögött a múltba vezető ajtó. Közrejátszik az is, hogy 1921 végén újra találkozik a kommunistákkal. A körülményekből úgy tetszik, maga az ügy eléggé komolytalan, mégis fontos mozzanat ez Stromfeld életében, ha a következményeket nézzük. Bajos időszaka ez a magyarországi kommunista mozgalomnak. A Bécsből és Moszkvából irányító emigráns vezetőik között komoly nézeteltórésék vannak. Teljes az egyetértés abban, hogy az új helyzet új taktikát kíván, de a stratégia vonalán nem akarnak változtatni. Ragaszkodnak az elképzelésekhez, hogy Európa közelgő szocialista forradalma hamarosan elsöpri a magyar ellenforradalmi rendszert is, a közvetlen stratégiai cél tehát: a második proletárdiktatúra. Pedig az európai forradalmi hullám csitulóiban, a Horthy-rendszer folyvást erősödik. Mégis: a stratégiai cél módosítása már-már árulásnak tűnnék, a vereség elismerésének. A két frakdó ellentétének alapja tehát a pártszervezés és a követendő politikai taktika kérdése. A Kun-csoport illegális tömegpártot akar, s a szervezés munkájára tömegestől küldené haza a külföldön élő kommunistákat; ellenezték a beépülést a Szociáldemokrata Pártba, s a KMP tagjaitól azt kívánták, hogy a szakszervezetekben vezető funkciókba jutva igyekeznek azokat elválasztani a szociáldemokratáktól. A „landleristák” viszont veszélyesnek tartották az emigránsok tömeges hazaküldését s olyan próbálkozásnak a szakszervezetek „leválasztását”, amely a kommunisták kiszorulásához és szektás elzárkózáshoz vezet; ők az illegális pártépítést csak a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek baloldali ellenzékére támaszkodva tudták eredményesnek elképzelni. Az ő megítélésük állt közelebb a valósághoz, bár megvolt a veszély, hogy a legílis szervezetekben dolgozó KMP-csoportok „feloldódnak”, megszűnnek önálló erő lenni. A Komintern Végrehajtó Bizottsága épp Stromfeld szabadulásakor, 1921. 1025
