Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

nyomorult áldozatait, hisz „sok közöttük sem apát, sem anyát nem ismert, úgy nőtt fel, mint az útszéli kóró”. De tud a 13-as celláról is, ahol a „megdolgozások” folynak, s látnia kell a hatalmat képviselő „őrnagy urat”, a katonai ügyészt, aki éjszakánként holtrészegen hallgatja ki az „előkezelt” foglyokat.

Stromfeld ezredes, aki otthonról csak a tisztes középosztálybeli szegénységet ismerhette, s akinek a tiszti becsületkódex, a fennkölt ideálok eddig nemcsak tartást, de menedéket is adtak, itt, a börtönfalak között a harctéri szenvedés után találkozik a „békebeli”, „alsóbb” nyomorúsággal. Itt ismerkedik közelebbről világháborús „emberanyagával”, itt érti meg igazán, milyen mélységből jöttek „vörös bajtársai”, akik az ő parancsára indultak meghalni a csehszlovák arcvonalon. Most érezhet rá igazán a Himnusz után az Internacio- náléra is. Talán ha el nem ítélik, ha „vereskedő” bajtársaival együtt tér vissza az „aranygallérosok” közé, akkor Werth Henrikkel vagy Szombathelyivel együtt kapja meg a tábornoki piros lampaszt, s — ha megéri — Kiss János altábornaggyal jut el az 1944-es akasztófához, vagy Andorka Rudolffal Mauthausenen át Rákosi börtönéhez.

A Margit-körút Stromfeld második vezérkari akadémiája. És itt is kiváló minősítéssel végez. A bíróság előtt mondott, kicsit fellengzős szavai ekkor kapják meg igazi, gazdag értelmüket: „...csak akkor ember az ember, ha mindent, amit az isteni teremtés rám adott, az emberiség javára használom fel.”

Odakint változik lassan a világ. Stromfeld 1921. augusztus 25-én megkapja az értesítést, amely szerint „hátralevő büntetését... a Kormányzó Ür öfőméltó- sága kegyelemből elengedni méltóztatott.”

A Teleki-kormány idején megindult konszolidációnak fontos része a hadsereg szempontjából egyrészt a különítményes hatalom felszámolása, másrészt a „szegediek” és a tisztikar szakmailag legértékesebb csoportját képező volt „ve- reskedők” ellentétének elsimítása. De más okból is szükségessé vált a kormányzói „kegyelem”. Közben ugyanis megszületett a szovjet—magyar egyezmény, amely szerint az elítélt kommunistákat kiadják a túszként visszatartott hadifogoly tisztekért. Belitska hadügyminiszter tehát maga is szorgalmazza Stromfeld szabadlábra helyezését, mert „a jelenlegi orosz kormány által ránk kény- szerített egyezség nyomása alatt... éppen azok a legveszedelmesebb egyének fognak a rájuk szabott büntetés alól szabadulni, akik ... a magas közkegyelemben való részesítés szempontjából tekintetbe egyáltalán nem lehettek volna vehetők.” Ilyen körülmények között pedig valóban nehezen indokolható a nem kommunista Stromfeld további fogvatartása. De a kegyelmi tanács javaslata már a megtérés és a teljes bűnbocsánat útját is egyengeti: az elitéit „nehéz sorsát emelkedett gondolkodásra valló és tiszti neveléséhez méltó módon viseli”, magatartása kifogástalan, „környezetére is a legjobb hatással van.”

Stromfeld egy kalapgyárban helyezkedik el: tisztviselő lesz. Eszébe sem jut a két év előtti „túl szép” gondolat: élni a világtól visszavonultan. Felveszi a kapcsolatot a szociáldemokratákkal, találkozik a polgári ellenzék képviselőivel, de ápolja a régi baráti kapcsolatokat is. Forgolódik, keresi helyét a világban. Andrássy Gyula többször is vendégül látja, szeretné megnyerni a legitimisták számára. De IV. Károly egykori ezredese nem áll kötélnek, októberben a többi budapesti polgárral együtt hallgatja a budaörsi csata ágyúinak dörgését.

De ami a legfontosabb: egyetlen gesztusa sincs a hatalom felé, nem kér megbocsátást.

Viszont már 1922-ben — egy készülő emlékirat részeként — cikket közöl Népköztársaság és tanácsköztársaság Magyarországon címmel a radikális „okl

1024