Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

A románok szabta fegyverszüneti feltételek tulajdonképpen megkönnyítik a dolgát. Amikor elolvassa az okmányt, kijelenti: „Most már világos, hogy a románok mint Magyarország és nem mint a kommunizmus ellenséged lépnek fel.”

Kétségtelen: Stromfeld kulcsember ezekben a napokban. Helyzete igen kényes, hiszen a Tanácsköztársaság fennmaradását csak a hadsereg biztosíthatja; a hadsereg akcióképességéhez viszont fenn kell tartani az erők egyensúlyát. A csapatok hangulata tükrözi a vegyes összetételt; a tiszteknek igazából nem kellenek sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták; a hadseregparancsnok Böhm viszont nem bízik sem a nagyrészt kommunista politikai biztosokban, sem a tisztekben; a kommunisták gyanakodva figyelik nemcsak a „katonai szakközegeket”, de Böhmöt és Stromfeldet is. Stromfeld érzelmileg még leginkább a tisztekhez kötődik — ezt erősíti a testületi szellem, a közös szakmai nyelv, a háborús bajtársi közösség —, sok tekintetben a szociáldemokratákkal ért egyet, de érdek és értelem a proletáriátust mozgósítani akaró és tudó kommunistákhoz köti. Nyilvánvaló, hogy színlelnie kell: több nacionalizmust a tisztek felé, több megértést a kommunista célok, nagyobb egyetértést a szociáldemokrata törekvések iránt. És közben újjászervezni s harcba vetni a felbomló hadsereget.

A többit tudjuk: megszilárduló védelem, ellentámadás, aztán június 30-tól a kibontakozó offenzíva.

Stromfeld helyzetét ismerjük, érzelmeit is. De az egyes csoportokhoz, személyekhez való viszonya folyvást változik. Jó példa erre a sikerek nyomán kibontakozó piros—fehér—zöld mozgalom. Ö maga — ismét egyensúlyt próbálva teremteni — vörös zászlót kíván, nemzeti színű szegéllyel: „Nem soviniszta érzés, hanem a jobb értelemben vett'nefnzeti érzés kérdése ez” —, mondja, s ezúttal Böhm az, aki támogatja. Szerinte a trikolor színei azt fejeznék ki, hogy „az uralmon levő proletariátus magáénak vallja a hazát”. Landler is támogat, inkább taktikai meggondolásból: a nemzeti színek használata pozitív hatással lehet mind a tisztekre, mind a legénységre, amellett elejét veszi az ellenforradalmi agitáriónak. Kun és Szamuely viszont hajthatatlan: csak semmi engedmény a reakciónak, a Vörös Hadsereg nem harcolhat „ellenforradalmi lobogó” alatt! Stromfeld tehát ismét közelebb kerül a győzelmektől fellelkesült „sikeres hadvezérhez”, Böhmhöz, és eltávolodik a mereven elzárkózó kommunistáktól; ők viszont egy kalap alá veszik azokkal a tisztekkel, akik valóban ellenforradalmi szimbólumnak is látják a trikolort.

Az egyszerre fenyegető és kecsegtető Clemenceau-jegyzékek — fontos motívum a Tanácsköztársaság elismertetésének homályos ígérete! — s az ezekkel kapcsolatos fegyver-nyugvás következtében ismét változik a kép. Most már nemcsak a „honvédő” tisztek akarják folytatni a harcot, de azok is, akik — Kra- tochvil példájára — eddig hajlottak volna az intervenciós erőkkel való együttműködésre a kommunisták ellen: hisz a béke a Tanácsköztársaság megszilárdulását jelentheti. Viszont Kunfi és Böhm éppúgy kívánja az egyezséget Cle- menceauval, mint Kun Béla — természetesen más-más indokból. Az előbbiek így remélik megtartani a szocialista munkáshatalmat, az utóbbi pedig időt akar nyerni a kommunista világforradalom magyarországi erődje fenntartásához. Stromfeld kétségbeesetten erőlteti a támadás folytatását, s épp onnan kapja a segítséget, ahonnan legkevésbé várná, a „dezorganizátor” Pogány Józseftől, aki június 21-én, a Tanácskongresszusan szinte szóról szóra az ő érveit mondja: „Lehetetlenségnek és végzetesnek tartanám arra a hadseregre nézve, ha a ma1016