Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

ga győzelmi színhelyéről visszaparancsolják ... Ha mi ezeket a határozatokat elfogadnék, akkor ezzel halálra ítélnénk a Magyarországi Tanácsköztársaságot ... Az antant látta azt, hogyha így hagyja a dolgokat csak még tíz napig is, akkor a csehszlovák államnak nincs többé hadserege ... ha az antant komolyan akarna hadakozni velünk szemben, a francia vagy másfajta csapatszállításhoz szintén időre van szüksége a mai nagy hajótérhiány mellett, a mai folytonos sztrájkzaklatások közepette... Nekünk, éppen ellenkezőleg, nem halogatnunk kell a dolgot, hanem fordítva, siettetni a döntést, nem védekezni, nem visszavonulni, hanem előrenyomulni... Míg fegyverünk van, addig van garanciánk.”

A Pogány-beszéd napján még úgy látszik, folytatódhat a támadás. De másnap, június 22-én Böhm már a fagyvemyugvásról intézkedik, és Stromfeld tudhatja: hamarosan várhatja a visszavonulási parancsot is. Beérné most már az elért pozíciók megtartásával, még utóbb a Tiszántúl kiürítésére vonatkozó román garanciákkal. Írásban érvel: a győztes csapatok visszarendelése zülléshez vezet, amellett „lassú de biztos halál”, hiszen „katonailag olyan határok vannak megállapítva, amelyek a megfojtás elleni intézkedést lehetetlenné teszik”.

Böhmre nem hatnak az érvek. Memoárjában később meg is magyarázza, miért. Mint mondja, a „lángoló hazaszeretettől áthatott”, „tetőtől talpig soviniszta, izig-vérig katona” Stromfeld csak másodsorban figyelt a „gyakorlati politika” szempontjaira, amellett nem ismerte jól „a munkásság hangulatát, érzését, elégedetlenségét.” Kun Béla hasonlóképpen gondolkodik a vezérkar főnökéről, s valószínűleg ő sem mentes a gyanútól, ami ott van Böhm szövegében is: hogy Stromfeldet elvakítja a saját hiúsága. Ebben egyébként lehet némi igazság. A világháborús hadtest vezérkari főnök elég magas szinten — s meglehetős önállósággal — fejthette ki képességeit; de most egy maga szervezte hadsereg műveleteit vezeti teljesen önállóan, s a cél az, amit hivatása igazi értelmének tekint: a haza védelme. Mögötte egy káprázatos katonai teljesítmény, s kész a hadműveleti terv, amely megkoronázhatná az eddigi sikereket.

Valóban: a „hiúsági szempont” nem elhanyagolható.

Többszörös figyelemmel kell hát értékelnünk a „nagy kísértés” most következő időszakát. A június 24-i budapesti ellenforradalom előestéjén vagyunk. Stromfeldet épp azon a napon, június 22-én látogatja meg Gödöllőn Lembsr- kovics százados, a puccskisérlet egyik szervezője, amikor Böhm elfogadja a magyar—csehszlovák fegyverszünetet. Fleischhaoker Rezső, Stromfeld vezérkari beosztottja — személyére még visszatérek később! — így vall erről a vasárnapról az 1920-as bírósági tárgyaláson: „Lemberkovics ... bent volt az ezredes úrnál, ő mondotta, hogy felajánlotta az ellenforradalom kitörése és sikere után a vezetést, az ezredes úr nem fogadta el, mert még korainak találta az időt.” Stromfeld még a bíróság előtt, önvédelemből sem hajlandó azt mondani, hogy szándékában lett volna segíteni az ellenforradalmat. Eléggé csalódott — s talán eléggé tanácstalan is — ahhoz, hogy ne értesítse Kun Bélát a készülő lázadásról. Ügy tetszik, a passzivitást választja: döntsön a sors, ő nem tudja elszánni magát a cselekvésre.

De miért nem? Akkori meggyőződése, csalódottsága és sértett hiúsága együtt sugallhatnák, hogy kapva kapjon a sokat emlegetett diktátor-szerep után. Fél? Jellemének ismeretében mondhatjuk: aligha. A magyarázat valójában egyszerű. Nem hallgathat sem érzelmeire, sem indulataira, mert változatlanul az ország védelmét tekinti a legfőbb feladatnak. Látnia kell, hogy valójában még mindig összekapcsolódik honvédelem és proletárdiktatúra ügye, hisz

1017