Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Petőcz András: A pergamenttekercstől a videoig - Interjú Bujdosó Alpárral
ahol az áramlás törvényei a felragasztott papírszel etkék grafikájából leolvashatók — csak modell volt, de NEM ÜGY, mint a repülőgép modellje az áramlási csatornában, ahol a használhatóság foka a felragasztott papírsze- letkék grafikájából leolvasható”6 A kor(l)átmeghazudtoló gyakorlatokban megismétlődik a módszer. A munka egyik részében el tudod olvasni a szöveget, másik részében ugyanabból a szövegből csak töredékek, fragmentumok olvashatók. Munkáitok sarkalatos pontja a linearitás tagadása, elkerülése. Az alkotó nincs előnyben az olvasóval, befogadóval szemben? Hiszen a mű születése pillanatában még lineárisan is értelmezhető. Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog. Ha a linearitást teljesen elvetném, akkor erre azt válaszolnám, hogy az olvasó van előnyben az alkotóval szemben, hiszen őt már nem „zavarja” a lineáris olvasat. De már az alkotás pillanatában megszűnik a linearitás, amint a síik/tér valamennyire is telítődni kezd. Olvasó és alkotó leszel egyszerre. És a legizgalmasabb az lenne, ha maga az olvasó is tovább dolgozna a munkán, tevőlegesen beleszólna a műbe. Végeredményben így válna valóban nyitott művé az alkotás. Ha — csupán a megkülönböztetés kedvéért mondom így — „hagyományosabb” műveket nézünk, rögtön szembeszökő, hogy az olvasó(k) értelmezése gyakran más, eltér az alkotó szándékától. A mű túlnő a művészen. Nálatok talán még fokozottabban van így. Hiszen munkáitok nemcsak tovább értelmezhetők, hanem tovább is írhatók. Az ilyenfajta művekkel szemben ez a legnagyobb kifogások egyike. Mert a műnek — ugye — önálló, totális egésznek kell lennie: az önállóság viszont megszűnik a további alakítás, formálás következtében. Tehát — mondják — azért nem művek, mert nem állnak meg önmagukban. Az én véleményem — természetesen — más. A dolgok újrafelvetése, korrigálása versről-versre a „hagyományosabb” költőknél is megvan. Azt pedig, hogy egyugyanazon költő mindegyik verse önálló egész, mikrokozmosz: ezt egyszerűen kétlem. A lukácsi terminológia egyébként is elég irodalomcentrikus, ezért — véleményem szerint — már a képzőművészet alkotásaira sem minden esetben igaz. Különösen más megközelítést igényel a Ti munkásságotok, hiszen a „hagyományos” irodalom linearitása is meg lett szüntetve, és nagyon nagy szerepe van a képi oldalnak. Az olvasó, a befogadó szerepe is megnőtt: nem mindegy, hol kezdi a művek olvasását, és mennyit olvas el belőle. Ilyen értelemben valóban igaz lesz, hogy nincs két egyforma olvasat. Az esztéták Lukácshoz nyúlnak, Lukács viszont a mimézis gondolatvilágára épít, arra építette esztétikáját. Mi a mimézist nem tartjuk adekvátnak semmiféle művészeti tevékenység értelmezésére. Nem csak mi, már Kassák sem tartotta annak. Ha egy kassáki munkát nem lehet úgy értelmezni, hogy az „teljes világot” tükröz, ákkor az nem véletlen, hanem szándékos. Ehhez kapcsolódik egy egészen apró eset. Papp Tibor decemberben néhány napig Kazincbarcikán volt, az egyik iskolába meghívták rendhagyó magyaróra tartására. Tibor pedig 1007
