Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek) Bíró Margit és Komlóssy András fordításai
— Egyiktek se jöjjön a közelembe! — mondta Tutashia. Ránézett a vesz- szőkre, hanyattfeküdt a padlón és megszólalt: — Te vagy Szabagua, te Tolua, te Mangia, te Csiloria, te pedig Gabiszonia ... — Lássatok hozzá!... Hármat-hármat üssön mindegyik, hogy meglegyen a tizenöt! Elkezdték a verést. Egyikük se ütötte valami lelkesen: a kezüket keményen lengették — ne adj isten!, suhogott a vessző a levegőben, de mire lecsapott, egy sem csattant úgy, ahogy kellett volna. A zsivány meg feküdt, nézett a szemembe, egyetlen hang sem jött ki a száján. Ügy tizenkettőnél tarthattunk, amikor Szahnov ezredes kinyitotta az ajtót és olyan ordítozást meg jajgatást zúdított ránk, az ember azt hihette, hogy Tutashia helyett ő vállalta magára a kiabálást és szitkozódást: — Mit műveltek!... Hagyjátok abba ezt a hóhérmunkát! Ki adott erre engedélyt!... Mit ártott nektek ez az ember!... Idióták! Kilia, távolítsa el ezeket a léhűtőket! Itt helyben átlyuggatom mind az ötöt!... Sejtettem, mit jelent ez a színjáték, nem ez volt az első ilyen, de az embereim valódinak hitték a jelenetet, és az ezredes még a felénél sem tartott az őrjöngésnek, amikor már eldobálták a vesszőiket és egymás sarkát taposva iszkoltak kifelé. — Keljen fel! — mondta az ezredes olyan hangon, hogy az már egyenesen bocsánatkérésnek hangzott. Tutashia felállt. — Vegye le a bilincseket! — ezt nekem mondta. — Mangia, gyere be! Mangia bejött. Intettem, levette Tutashiáról a bilincset és kivitte. — Jöjjön át ebbe a szobába, Tutashia úr — tessékelte be a zsiványt az ezredes, és mégegyszer felkiáltott: Ki rendelte el a botozást!... Miért aláztátok meg ezt az embert! Ügy jött ki az egész, mintha a saját elhatározásomból verettem volna meg Data Tutashiát. .. De Tutashia nem Szahnov-eszű ember volt, és tökéletesen értett mindent — ezt észrevettem. Bementünk a hátsó szobába, leültünk a helyünkre, kitöltöttem a kihallgatási űrlapot. Figyeltem az ezredest, most mit fog tenni vagy mondani. — Milyen kapcsolatban van a Csanturiákikal ? — kérdezte a főnököm Tutashiát. A Gsanturiák zsiványok voltak — két fivér. — Kik azok a Gsanturiák? — Banditák. — Nem ismerem őket. — Ismeri. Feleljen, milyen kapcsolatban áll velük! — makacskodott az ezredes. — Nem ismerem őket! — Tutashia sem volt kevésbé önfejű és ravasz, mint Szahnov. Rázendítettek és fél órán keresztül egy és ugyanazt fújták: „Ismeri!” „Nem ismerem őket.” Ahányszor megismételték, annyiszor írtam le. Mi mást tehettem volna? Amikor az ezredes látta, hogy semmit sem ér el, rövid időre elhallgatott, aztán azt mondta Tutashiának: — Jól van, hagyjuk ezt. A cári helytartó levele a múltban elkövetett minden gaztettét megbocsátja önnek, ez igaz, de a kegyelmet a legkisebb vétség 962
