Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek) Bíró Margit és Komlóssy András fordításai
is érvényteleníti, és ebben az esetbein önt az Összes, valaha is elkövetett gaztettéért ítélik el. Az ön által elkövetett bűnök pedig hat vaskos dossziéban is alig férnék el, és az egyetlen ítélet, amit a bíróság hozhat, az akasztófa lesz. Ismeretesek-e ön előtt az elhangzottak? Tutashia nem adott választ. — Ahhoz, hogy akasztófán fejezze be az életét, elegendő, ha bizonyítani tudjuk bűnös kapcsolatát a Csanturiákkal. — Nem ismerem őket! Az ezredes megcsóválta a fejét, mintha sajnálná, hogy Tutashia ilyen hajthatatlan és parancsot adott nekem: — Ismételjétek meg! Megint behoztam az embereimet. — Kár a fáradságért. Ezzel nem megy semmire — mondta Tutashia az ezredesnek és ismét lefeküdt: — Dehogynem, dehogynem! — mondta az ezredes. — Lássatok hozzá! — Kilia! Ügy látszik, ez az ember nem épeszű, és még téged is bajba .se dór — mondta nekem megrel nyelven Tutashia. — Ügy látom, a Csanturiák- nak ehhez a dologhoz semmi közűik sincs. Mondja meg nyíltan, hogy mit akar. Nálam ezzel a szembekötősdivel semmire sem fog menni, tudod te ezt. — Üssétek! — kiáltotta Szahnov. Az ujjával magához intett és megkérdezte, hogy mint mondott Tutashia. Amíg fordítottam, a vesszők záporoztak a zsiványra. Az embereim munkája szemmelláthatóan nem tetszett Szahnovnak; felugrott, kirántotta a vesz- szőt Gabiszonia kezéből és maga kezdte ütni Tutashiát — nesze, nesze, nesze!... Verte, amíg el nem fáradt. Tutashia meg se rezzent, nem adott ki egyetlen hangot sem. Az ezredes ismét leült, kiszuszogta magát és újból lefordíttatta velem, amit Tutashia mondott. Amikor befejeztem a fordítást, az ezredes intett az embereimnek — menjetek innen — és gondolkozni kezdett. Sokáig gondolkodott. Valamin nagyon törte a fejét, tekintetét a földre szegezte. Már arra gondoltam, hogy talán csak nem aludt el. Data Tutashia az oldalára fordult, felkönyökölt és micsoda szemekkel nézett ránk, ha tudnád... Mintha azt gondolná: na lássuk csak, milyen ostobaságot fog még elkövetni ez a két tuskó! El is követtük! — Üljön ide! — mutatott az ezredes a székre. Nehezen emelte a zsivány a hátsó felét, gondolom, szívesebben feküdt volna. — Nos, nem ismeri a Csanturiákat? Tutashia nemet intett a fejével. — Jó, tegyük fel, hogy így van..'. Végül is ahhoz, amire nekünk szükségünk van, nem feltétlenül fontos, hogy van-e velük kapcsolata. Egyet mondjon meg: meg tud-e velük ismerkedni, tud-e kapcsolatot teremteni velük? — Igen, tudok, de nincs rá szükségem. — Az, hogy magának nincs rá szüksége, semmit sem jelent. Nekünk van rá szükségünk. Magának arra van szüksége, hogy szabadon engedjük és hazakerüljön, nem? Tutashia megvonta a vállát azt jelezve, „mit tudom én, hogy is mqpdjam?” — Fogassa el és öl esse meg, vagy ölje meg nekünk sajátmaga ezeket a Csanturiákat. Akkor megmenekül az akasztófától és más kellemetlenségektől is. Tutashia tiszta szívből felnevetett — megörült az átkozott, hogy az ezre963
