Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Péntek Imre: Poláris színház, kísérleti és népszínház egysége
ség, potenciálisan, ha nem jön el hozzánk. Budapestről ezt nem lehet elmondani, mert más a struktúra. Budapest erre a kísérletre alkalmatlan. Egy nagyvárosnak egészen más a művelődési tagoltsága, mások a lehetőségei. Egy „középvárosiban” — s ezt erősítik meg szegedi tapasztalataim is — a lehetséges nézőközönséggel találkozhatok az utcán. Arról volna szó, hogy a színházi hatás elementárisabb, szélesebb körben kisugárzó, tertten érhetőbb egy szociológiailag áttekinthető közegben, mint a nagyvárosi népesség „kaotikus” viszonyai közepette? A színház mindig' is így hatott, az bizonyos, minthogy a milliós nagyvárosban eddig csak egy polgári színjátszás találódött ki a színháztörténet során. Illetve, politikai töltettel, avantgarde színházak jöttek létre a két világháború közt. Tulajdonképpen az ún. „tömegszínház” nincs kitalálva. Nincs, mert mindenre ugyanaz a mérce érvényes, legföljebb annyi a különbség, ha a Márkus Lacira vagyok kíváncsi, akkor a Madádhba járok, ha a Ruttkái Évára, akkor a Vígbe. Ezt a demográfiai differenciálatlanságot kívánja megbontaná a poláris színház? A polaritás annyit tesz, hogy a legelemibb művelődéspolitikai funkciókat — ami a színházra tartozik — vállalni kell, a „nyitott színház” Vajdá Ferenc által is előleg- zett koncepcióját. Tehát a popularitás legszélesebb értelmében kell megrajzolni a színház teendőit, megfogalmazni munkáját, hatásterületeit, céljait... Egészen az anti- pólusig, miszerint azoknak a keveseknek is tudni kell játszani, akik istenigazából kíváncsiak kísérleteinkre, melyekre a színház intézménye rászorul. Tulajdonképpen van a kutatás és van a termelés, hogy analógiával szabadjon élnem ... Számomra elfogadható ez az analógia. Azért is tetszik, mert az irodalomban eddig ilyen merészen nem fogalmazódott meg a pólmos, a popularitásra és az esztétikai logika kiteljesítésére is tekintettel lévő „értékesítési modell” — elutasítva a szüntelenül szajkózott „ál-stil-demokratizmust’’. Az irodalom fogyasztóit még ennek a képtelenségnek a jegyében toborozzák elsősorban. Közben viták dúlnak a neoavantgarde-ról és közérthetőségről... a kizárólagosát indulataival. Ügy látszik, a modern színház megújítói tudatosabban mérték föl „külső és belső igényeiket". Igen, a kutatás alapvető kérdés. Az erre való irányultságot épp úgy meg kell kapnia a színháznak, mint a közszolgáltatásokba. Ugyanis az elmúlt hrifiz-harminc évben mindenféle próbálkozásoknak tanúi lehettünk. Említhetném Brook-ot vagy Grotows- kit, akik teljesen eltérő kiindulópontból jutottak el a színházi kifejezés határterületére. Mindketten valamiféle próféciánál, magatartásnál kötöttek ki... tehát elhagyták a színház szűkén vett szakmái közegét. A két nyugtalanító példa is jelzi: valami baj van a színházzal... A válság-tudat jelei nyilvánvalóak. Azt mondanám^ a kapcsolatok válsága ez... A néző és a színész, a néző és a játékos, nem utolsó sorbán: a néző és néző közötti kapcsolat az, ami a legmélyebb elemzést igényli. Le kell nyúlnunk újfent a mesterség alapjaihoz, és ahhoz a szituációhoz természetesen, amelyben eddig ez a kapcsolat gyakorlódott. A színész bármennyire kiteszi magát 60 ezer watt támadásának és ötszáz néző vad oroszlánketrec nélküli figyelmének — ebben a hagyományos nézőtér-színpad felállásban védett helyzetben van. A ddkciójéval, a begyakorlottságával... A néző pedig — attól, hogy ötszázad magával egy építészetileg kettémetszett tér egyik felén foglal helyeit — ugyancsak passzív és védett pozíciót foglal el. A néző és a játékos közti személyes kapcsolat hiányzik, és egyáltalán, történelmileg is hiányzik... Olyan értelemben, ahogy ez a középkorban megvolt, ahonnan mi is egyeneságon származtathatjuk színházunkat. Kevésbé származtathatjuk — irodalrnilag igen — a görög színháztól. Egyrészt nem is nagyon tudjuk, milyen volt pontosan, másrészt ott stadionnyi nézőtér előtt kellett megnövesztetten, geometrikus maszkok, pantomim és tánc segítségéivel megnyilatkozni — nagy formákkal operálva, mint egy dombormű figuráinak, ahogy Nietzsche mondta. Ezekhez a rituálékhoz már nem mehetünk, nyúlhatunk vissza, ahová igen, a commedia deli anté-hoz, illetve a középkori misztérium és passió-játékok 955
