Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - SZEMLE - Szántó Ágnes: "Álomvilág, idill nélkül..." - avagy rondó negatív értékekre (Mándy Iván: A bútorok)

csapongva egy-egy pillanatra megakadnak, s mintegy pihenésképp vagy ösztönösen szabapdulni vógyva(?) a legfölöslegesebb, a helyzethez legkevésbé sem illő dologra buknak őszinte érdeklődéssel, hogy a kérdezés pillanatában máris közömbösen, a választ meg sem hallva cikázzanak ismét távoli vidékeken — nos, mindez alapos élet- és lélekismeretről és mesteri tudásról vall.

Máskor — ismét ellenpontként, ám ezúttal terjedelemben — két sorban fogalmaz meg hasonló élményt, látszólag vázlatszerűen, valójában a legátgondoltabb, — össze- fogottabb koncentráltsággal. Álljon itt rövidsége miatt egy teljes epizód: „Utcán. Egy szék az autó tetejére kötözve, égnek meredő lábakkal. Így rohant át a városon." A hétköznapi jelentésről fölösleges beszélnünk. Annál izgalmasabb a metaforikus réteg. Hányféle jelentés sűrűsödik e két sorba! Erőszak és kiszolgáltatottság; maga az erőszak is kétféle asszociációt (vagy többfélét is?) engedve: minden béklyót s a nemi erőszakot. De benne érezzük a kétségbeesett menekülés mozzanatát is, rettegést és felháborodást, hisz az „égnek meredő” a haj szót is asszociálja, s így máris közbeszól a mikor?, miért? kutató kérdése.

A többszörös jelentésréteg nem csupán a szerző ellenpontozó, kihagyásos, montázsszerű technikájából fakad, ezt gazdagítja a hangnemek keverése, a műfaji és történelmi képzettársítások lehetősége, a rondószerű, ismétléses forma, s különös módon, kiváltképp a mondatok szerkezetében, a matt egyhangúság is.

Mándy művészetének egyik titka, hogy a szürke, rövid, szüntelenül ereszkedő lejtésű, nominális mondatok ismétlődő, monoton ritmussal feszültté telítődve s a műegész jelentéskörébe kapcsolódva már-már elviselhetetlen atmoszférát teremtenek. Vélt szenvtelensége kompozíeiós fegyver. Az egyik leghatásosabb. Jellegzetes ki'ha- gyásos mondatai ritmikusan visszatérő, mintegy összegező csomópontok: „A bútorok mozdulatlansága.”, „Az asztal sértődöttsége.”, „A várakozás csöndje.”, „Az éjszaka szomorúsága.”, „A bútorok ingerültsége.”, „A bútorok csöndje.”, vagy némi variációval: „Odabent a magukra maradt bútorok hideg közönye.” Igétlenségükben nemcsak a szerkezet s a szövegritmus kellékei, de a negatív értékek hangsúlyos hordozói is. A rondószerű ismétlődés ellenére feszült mozdulatlanná fogják vissza a légkört.

A forma körforgása s a statikus szöveg ritmikus — bár szabálytalan — szűkítése, tágítása a kompozíció nagyobb egységeiben is érvényesül. A regény némi folyamatot, előrehaladást jelző szála „A szobában” című tételekben bújik. E négyszer azonos címmel visszatérő rondótémában homályosan ugyan, lejátszódik egy konkrét s egyszersmind jelképes történet: az eladásra ítélt bútorok s a tulajdonos feszült „vitájától” eljutunk a bútorok elszállításáig: az öregedés, a látszólagos értékvesztés, boldogságvágy és magány háborgó látleletétől a múlt- és kapcsolatvesztésig, a teljes kiürülésig, a halál poráig. A közbeeső epizódok, hol a legszükségesebb jelzésre szikárulva, hol „külön” történetté kerekülve, ezt a folyamatot tágítják, mélyítik, színezik, teszik általános érvényűvé, nőtteti'k korunk létélményévé.

A lefelé hajlás, a mélység gravitációja is kompozíeiós szervező. Nemcsak ereszkedő mondatok, az események, a hangulatok, a jelentésrétegek sugallják ezt, hanem a műben keveredő hangnemek is. A reális tényközlés ,bútor és ember rezignációja, szelíd nosztalgiája a hullás hírnöke. A vágy a múltba fordul, a bölcs belenyugvás a félrelököttségben is megőrzött belső méltóság és nemes tartás fegyverét szegzi csak a pöfifeszkedő újjal, a győztes fiatalokkal szembe. A lázadás itt groteszk tettekbe fúl, s inkább önpusztító megfutamodás, mint célratörő harc. A néhol versbe forduló szöveg ezért idézi a haláltánc komor műfaját a máglyarakás említett „epizódjában” csak érintve, hogy a „Szekrényben" című rész groteszk módon, de félreérthetetlenül kiteljesítse. A szekrény mint az egyetlen menekülési lehetőség, afféle utolsó megoldás többször felbukkan, mintegy előkészítve a végső rítust. Előbb egy lapszerkesztő „lógott” benne „felakasztva, mint egy felöltő”, majd a nadrágok sorsára figyelhetünk, „Ahogy lassan, észrevételnül kicsúsznak a zakók alól, és egy öngyilkos mozdulattal levetik magukat a mélybe”. Ezután már nem ér készületlenül bennünket az ellen- pontozást és fokozást magában rejtő gondolatritmussal, műfaji asszociációval s az epizódot (majdnem a művet is) záró elhelyezéssel többszörösen hangsúlyozott mondanivaló:

186