Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XV.

Szent István Múzeumban hívta fel a figyelmet önmagára. De róla a későbbiek folyamán még írok egyet s mást. De az igazi kellemetlenkedő szentségtörést akkor követem el, ha megkérdeZem, hogy a legnagyobb értékelést is megérdemlő Ország Liliről imáiért is (hallgattak azok, akiknek lehetőségük lett volna szólniok erről a kivételes nagy művészről? Miért annak a (Bálint Endrének jelenhetett meg a „Hazugságok naplója” című könyvében egy hosszabb analízise a még nem teljesen kibontakozott Ország Liliről — 1972-ben —, akinek írásaitól, legalább is részben, egy kritikus eltanácsolta a könyv olvasóit. Az az írásom legalább két évvel a megjelenése előtt .már megvolt, amit Rákosligeten a művelődési házban magam olvastam fel... Nem emlékszem arra, hogy az 50-es évek táján bárki is tudott volna ennek a nagyszerű művésznek tevékenységéről... Nem az én érdemem, hogy 1953-ban már láttam Ország Lili zsengéit, és évekig szinte naponta figyelhettem hihetetlenül gyors fejlődését — hanem Ország Lili tehetségének érdeme volt, hogy „közelből” — szellemiközeiből — szinte kölcsönösen profitáltunk haláláig tartó barátságunkból. Tudom azt, hogy a „Várakozók” című képem, amit 1959-ben Párizsban festettem, létre sem jött volna Ország Lili „Holdemberei” nélkül, mint ahogy tény az is, hogy bizonyos időszakában Ország Lili nem zárkózott el festészetem hatása elől. De nem zárkózott el tanácsaim elől sem, legyenek azok érdemi vagy technikai tanácsok. Mindennek nem lenne semmi jelentősége, ha mindazok, akik némi késéssel felfedezték Ország Lili jelentőségét, egyszerűen kiradírozták az évtizedekig tartó kapcsolatunk szellemi és baráti vonatkozásait, és szinte letámadtak. • hogy „fél tehetségek” szószólója voltam. R. Gy. például az 1972—73-as műcsarnoki kiállításom kapcsán, kritika helyett politikai pamflettel lepte meg a lap olvasóit, és engem is, 'és legyen szabad kinyilvánítanom, hogy a „Bálint ügynek vége” teljesen illuzórikus, mert, iáimig élek, mindig lesznek ügyeim , akár állásfoglalásaimban, akár ilyen-olyan munkásságomban. Megint, mint annyiszor, kinyilvánítom, hogy nem hiszek a napisajtó primátusában az alkotásokkal szemben, és nem hiszek sem az olcsó ötletességeklben, sem a túldrága következményekkel járó „szemérmes” elfordulásokban. Lehet, hogy egyszer én is kiboronálom a múlt gazzal összekuszált idejéből az arra érdemes recenzió- termésemet, hogy igazoljam érzékenységemet, bizonyos igen fontos mai közlendők felé. Mint már egyszer megírtam, hogy minden kis és nagy kritikát, továbbá minden fecnit, több mint negyven 'év óta összegyűjtöttem, ahol nevem előfordult. Lehet, hogy hiúsági kényszernek engedelmeskedtem, de igazán nem bántam meg, mert nemcsak szórakoztató, de tanulságos is volt ez a „szenvedélyem”. Részben a változó idők változó szempontjairól árulkodtak ezek a kisebb- nagyobb írások. Például 1938-ban az első gyűjterbényes kiáltásomról {Tamás galéria) a Magyarság Kampis János nevű „kritikusa” az alábbi szellemdús kritikát írta: „Bálint Endre az idegen faj szellemének megfelelően mázolja vásznaim emfoerroncsait. Színtelen színeinek, formátlan formáinak eredeti hangsúlyt dilettantizmusa nyújt”. Csaknem negyven évvel később nyilvánosság előtt egy igen ismert szobrász, aki legalább szellemes gyűlölködő volt, a következő „értékítélettel” lepte meg hallgatóit: „Soha ilyen mélyre nem süllyedt a magyar művészeti (élet, hogy a Szövetség felvette tagjai sorába Kassák Lajost, Koi-- niss Dezsőt lés Bálint Endrét”. Nem hiszem, hogy a Szövetség túlságosan komolyan vette ezt a vélekedést, legalább is egyelőre még nem zárt ki minket a tagok sorából, ós közben Kassák Lajos itt hagyott minket (én legalább is árvábbnak érzem magam halála óta), ós Korniss Dezső is, meg én is kiállításainkkal bizonyítottuk ezt „mélyre süllyedést”. Mit is gondoljak arról, hogy egy vezető na123