Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XV.

pilapunk főszerkesztője — (ma már ugyancsak nem él) kinyilvánította, hogy „amíg én élek B. E.-ről egy szó sem jelenhet meg”. Nem is jelent meg, de halála után, mintha mi sem történt volna; festővé avanzsáltam. Talán megértik szándékaimat, hogy bizonyítani kívánom, mi mindent tehet az emberi elfogultsággal párosult rosszindulat. Ismerek egy műtörténésznőt, akiről nekem az a bátor vándor jut eszembe, aki egyedül vág neki a végeláthatatlan jéghideg hómezőnek, amikor is megjelelik egy kiéhezett farkas, aki felbátorítja a többi fenevadat. Furcsa, nagyon furcsa a mi művészeti „köz- lés magánéletünk”. Egy művészünk, aki mindent elért, amit csak tehetséges magyar művész elérhet: rangoktól gyönyörű múzeumig, megpillantott engem és indulatosan felém rázta a botját! Mindezt miért? Mert volt bátorságom megírni, hogy én jobban szeretem egy bizonyos periódusát, mint az utána következőket. Nem vonom vissza amit írtam! Hiszen nekem is van botom, de azt nem fenyegetésre használom, hanem támaszkodásra, ami nem egészen ugyanaz. Most van pontosan öt esztendeje, hogy szanatóriumi illetőségű vagyok és nagyon rátarti az öregségemre, amit ez a bot szimbolizál, de sokkal igazabb, ha megírom, hogy a téli két tüdő- gyulladásom után nem bírtam lábra állni, és szükségem volt a bot segítségére. A székesfehérvári Szent István Múzeum hű maradt hagyományaihoz: vállalta egy olyan művész képeinek és rajzainak bemutatását, akinek a legszűkebb baráti körön kívül senki sem ismerte munkálkodását. Gedő Ilka már a harmincas évek közepétől, mint annyian mások, Szentendrén tűnt fel, és mint jelenség is, lángoló vörös hajával külön „színfoltja” volt a városnak. Mestere — ha jó ez a kifejezés, Erdey Viktor volt, aki viszont Rembrandt varázslatos hatását ötvözte grafikájába, és ez a hatás bizonyos női érzelem dússággal Gedő Ilka rajzaiban is fellelhető volt. Gedő Ilka nagyszerűen rajzolt, és rajzai nem csak akadémiai értelemben voltak kifogástalanok, de formát és érzelmeket is sűríteni tudott e rajzokba, oly annyira, hogy alig volt elhihető érettsége, tudatossága és alakító készsége. (És, hogy a gyanakvó kételkedéseket eloszlassam^ felvették a Képzőművészeti Főiskolára is, amit számomra ismeretlen okok miatt fél év után otthagyott.) Rengeteget rajzolt, főleg figurákat és arcokat, és azok között is rengeteg önarcképet. Szokatlan jelenség volt ez, hiszen az úgynevezett szentendreiek miás szellemi fertályok kínálta lehetőségekkel éltek: ki Barcsay, ki Czóbel bűvkörében kereste önmagát, később pedig Vajda elementáris hatásával küzdöttek. Gedő Ilka mintha egy idegen égitest küldötteként képviselte volna azt az érzelmi realizmust, amit jómagam annak idején konzervatívnak éreztem. 1949-ben Gedő Ilka minden átmenet nélkül abbahagyta művészi ténykedését, és senki sem értette meg a krízist teremtő okokat. (Volt egy levélváltása Kállai Ernővel annak idején — erről mostani katalógusa számot ad —, melyben felteszi a kérdést, hogy van-e aktualitása ma a posztimpresszionizmusnak (1949), mert nyilván az ő szellemi opcióit azon belül fogalmazhatta meg. Csaknem húsz évig nem festett, de 1965 körül rábeszéltem egy műtermi kiállítás megrendezésére, és segítettem úgy az anyag kiválogatásában, mint technikai tennivalókban, azt remélve, hogy ez a kiállítás valamit majd megmozgat benne, szellemi és lelki reakciók segítségével. Nem így történt! Az utána is folytatódó csend szinte kísértetiesnek tűnt. De pár év után hirtelen festeni kezdett, a „múltja” az idők mélyibe zuhant, és kezdetét vette az új periódus, aminek semmi, de semmi köze nem volt az „eredethez”, helyesebben, megszületett az új eredet, a festői közlésnek egészen eredeti, senki mással össze nem téveszthető formanyelve. Jó lenne pontosan körülírni {mi mást is lehetne?), hogy miről is van szó ezekben a művekben, de félek, hogy csődöt mond a tudományom.

124