Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Holdosi József: Dac (regényrészlet)
Nem tudtam válaszolni. — Csalódtál? — folytatta. — Nem tudom ... — Bármikor jöhetsz hozzám, sok mindent meg kell még tanulnod! — Na, jó volt? — fogadott apám otthon. — Ezentúl csak szólj, ha úgy érzed, menned kell. Kapsz pénzt, mert fizetni kell ám. Ügy lovagolt meg, ugye? Először ez dukál! A folytatás még jobb lesz! Égett a testem, a harapások éjszakára mint sebek gyúltak ki, a szám dagadt lett. Arra ébredtem, hogy súlyos a testem; kívánom, hogy Zaza fölém hemperedjen, és már azzal próbálkozom, hogy én kerüljek fölé. Ki kellett mennem az éjszakába, mert éreztem, hogy szavakat keresek, amiket ki kell mondanom: — Szépséges Zaza, nagyon kívánlak, 'ás én akarok most már föléd kerülni! Rozmaring szép, picinyke csőrű galambocskái beresztülrepültek az éjszakán, megálltak egy pillanatra fölöttem, kétségbeesett búgásba kezdtek, és lángra gyűlt szárnnyal zuhantak a folyóparti homokba. Verdestek néhányat a víz felé, de visszariadták, mert abból mezítelen férfi kelt ki, testét sebek borították. — Gyertek — mondta —, várlak benneteket erős fogaimmal, tíz körmömmel, én, Pali... Már nem érdekelt a csúfolódó mondóka sem, kihúzott derékkal ültem apám mellett a szekéren. — Nézd, hogy villan rád a lányok tekintete — súgta apám —, nemcsak Zazával kellene törődnöd! Ezután jobban figyeltem, ós észrevettem ón is, hogy megnéznek a lányok. „Loboncosok, majd én megmutatom nektek, sírtok még értem”, pusmogtam növekvő bajuszkám alatt. — Elmegyünk szombaton az aratóbálba, fiam! Fel is cicomáztúk a szekeret, a szamár füle mögé rózsákat tűztünk. — Megpukkadnak, ha meglátnak bennünket így bevonulni, megmutatjuk nekik, hogy nem vagyunk parasztok! A kabátod gomblyukába is rózsát tűzz, mint az -urak — okított ki apám. Így hajtottunk végig a falun. A gróf nagy pajtájában volt az aratóbál. Már szólt a cigányzene, mire odaérkeztünk. Kitódult a nép, amikor megláttak bennünket. Nem is állták meg szó nélkül: — Ni csak, a szamams Pali is eljött a parasztok báljára! — Mégis leereszkedsz közénk, Pali? Szerettem volna leugrani a bakról és elfutni, miért kellett ez, apám? — Ne törődj velük, elvisszük ide az istállóba a szamarat, aztán megtapogatjuk a menyecskék farát! — vígasztalt apám. — A gróf lovai mellé kösd a szamarat, Pali, díszes társaságba kerül! — kiabálták utánunk. Életem első bálja, lampionos, krepp-papiros, búzakalászos függőkkel feldíszített kábulat, kiöltözött parasztéjszaka, eljöttem, hogy megmutassam, nem ide tartozom! Akár ki is gúnyolhatsz, mert a szamaras vízihordó fia vagyok, de féltékeny is lehetsz rám, mert nem megyek a mezőidre, büdös istállóidba! — A gróf úr és családja! — hallatszik. Elnómül a tömeg, megjelenik az öreg gróf és a fia vadászruhában, a feleségén és a lányain parasztszoknya, ékes fejkötő. Valahonnét felhangzik egy gyenge éljen, amit átvesz a tömeg, és zeng a terem. — Emberek! — állítja le az öreg gróf az ünneplést. — Az) idei termés ki939
