Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Szekrényessy Júlia: Czakó Gábor drámái
mindig hatásosabb kopogtatás a színházi kapukon, mint egy színműnek szánt színmű. E szabály alól még legnagyobbjaink sem kivételek. (A közelmúltban egymást követték a színpadon a Déry regény-adaptációk, míg végre egyik eredeti színművét is bemutatták.) Ha megkíséreljük tehát, hogy a szerzőről portrévázlatot készítsünk, ezt semmiképpen sem tehetjük a prózaírói magatartás figyelembevétele nélkül. Az író eddig hét prózai könyvet adott ki, hét drámát írt. A be nem mutatott drámák közül néhány megjelent nyomtatásban, a többi kéziratban van. Az epika nála nemcsak a mostanában nélkülözhetetlen külső rangot adja, hanem színműveinek is egyik legfontosabb belső tartalékát, esztétikai és etikai hátországát is. Drámái és regényei olykor ugyanazt a témát dolgozzák fel: egymás variációi, adaptációi. Ez a sajátosság erények és fogyatékosságok forrása. Erős társadalmi kötődése, fejlett morális érzéke, írói felelősségtudata jelenkori irodalmunk kiemelkedően rokonszenves jelenségévé emeli. Egyik köteteimét kölcsönvéve azt mondhatjuk, Czakó legjobb műveiben indulatos jelentéseket ír mai valóságunkról. Társadalombírálata vad, robbanó. Ha írói világát óhajtjuk jellemezni, nem indulhatunk ki az általánosan elfogadott irodalmi kategóriákból. Czakót, legjobb formájában, nem köti le túlzottan a bágyadt, önpusztító lázadás. Az ő világában nincsenek uralmi helyzetben az efféle nyavalyák, mint például: cselekményképtelenség, álcselekvés, meddő szenvedés, kivédhetetlen csapdahelyzet. Ha ilyesféle mozzanatok felmerülnek — mint ezt később látni fogjuk — ez minden esetben ábrázolásbeli, esztétikai veszélyekre figyelmeztet. A csődhelyzeteket persze senki nem kerülheti el. És ha az előbb felsorolt kategóriákat únos-ún- talan ismételték már a kritikák, elemzések, jellemzések, a fennálló ténykörülmény létén ez semmit sem változtat. Legfeljebb stiláris kifogásaink lehetnek: az írók, illetve a kritikusok talán több szinonimát is kieszelhettek volna a kudarc, a tehetetlenség, a megalázottság, a holtpontra érkezés megjelenítésére. E jelenségek léteznek és hatnak. Más kérdés, hogy az oktalan optimizmus ellenpontjaként nehezen fogadjuk el a szenvelgést. Mind a kettő rendkívül ellenszenves és fertőző közelítési mód. Czakó Gábor legjobb prózaírói pillanataiban nem ilyen, a csődhelyzet szikáran kemény megjelenítője. Elkeseredett harcos, kíméletlen igazságkereső, szándéka szerint a közösségi lelkidsmeret letéteményese kíván lenni. Pontos és megvesztegethetetlen megfigyelőként óhajt szólni hozzánk, prózában és drámában egyaránt. Ez a magatartás-igény legtökéletesebben a Disznójáték-ban illetve az Indulatos jelentésekben valósul meg. De ezen az úton is vannak csapdák. Az ösztönös düh, az elementáris lendület gyakran lefékeződhet, ha mindeme féktelen kitörési vágy tudatosulva egyszersmind túlszervezetté is válik. És ha a megfigyelői szerep túlsúlyba kerül, háttérbe szorítva a személyes átélést. A véráram tüzes száguldását teljes mértékben sohasem pótolhatja a gondosan megtervezett eszesség. Az esztétikai ridegség szele helyenként a prózában is fújdogál. Az olvasó mélységes tisztelettel és érdeklődéssel forgatja a Czakó-regényeket, az Iskolavárat, a Megváltót, vagy a Csata minden áldott nap című művet, de műélvezői vágyai jobbára kielégítetlenek maradnak. Az olvasás örömét leginkább a szerző legutóbb megjelent regényében, a Vár- konyi krónikában érzi újra. De vajon mi történt volna akkor, ha a húszéves Czakót felfedezik a színházak, felkarolják a dramaturgok? Bármennyire irreálisak az efféle feltételes raúltidőben feltett kérdések, néha mégsem árt merengeni rajtuk. A kérdés nem szemrehányás, az írásműnek nem feltétlenül árt a várakozás. A Disznójáték erre különösen jó példa: a darab semmit sem veszített hamvasan diákos gonoszságából, történelmi érvényességéből a megírás, a megjelenés illetve bemutatás közt eltelt több mint egy évtized alatt. Inkább azt a felvetést lehetne megkockáztatni — persze csak a legóvatosabb munkahipotézis igényével —, hogy tán a drámaírói pálya vett volna másféle irányt, ha Czakó például e művével már fogékony huszas éveinek legelején a nyilvánosság elé lép. A legfelületesebb szemlélőnek is feltűnik egy furcsa tény: éles választóvonal metszi ketté ezt a drámai életművet. Az egyik oldalon van a Disznójáték, a másikon pedig az összes többi darab. Mintha nem is ugyanaz a kéz alkotta volna e műveket. A Disznójáték felszabadult, durva és tragiVITA 891
