Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)
még nagyobb akaratú istenek semmisítik meg, hanem az a sok kisszerű szándék, ami cselekvési közegüket, a többi emberrel való bánást meghatározza. Ebből a végzetszerűségből nem lehet másként menekülni, mint ahogy menekül a két sáskaevő: semmi nem érdekli őket. Az se, hogy mit esznek, az se, hogy hol laknak, az se, hogy vannak-e istenek. Nem vesznek részt ebben a világban. S amíg közönyük föl nem bőszít valakit, addig legalább vegetálhatnak. Aki ebből az állati létből kilép, annak „hajtania” kell: valaminek lenni. S attól fogva az a valami — család, állam, társadalmi konvenciók összessége — megszabja működésük jellegét és irányát is. Spiró ezt a végzetet megpróbálja a darabon kívül is értelmezni: a Lenintől vett mottó — „Róma és Karthágó háborúja mindkét részről imperialista háború volt” — arra enged következtetni, hogy a hódítás, az impérium-gyarapítás ó- és újabb-kori szisztémájának, végzetének lényegét kívánta modellt-teremtve megvilágítani. S e modellben nem nehéz felismerni az elidegenülés meghatározóit: egyszer azt, amikor a tevékenység idegenül el az embertől, másodjára azt, amikor ez az elidegenült tevékenység történelemfeletti erőként mintegy Magasabb Akaratképpen jelenik meg Spiró kritikája éppen az, hogy erről a Magasabb Akaratról bizonyítja be, hogy az alantasabbak akarata, illetve a különféle akaratok interferenciája — ez maga a történelmi végzet tudatának kiváltója. Voltaképpen ugyanennek a kísérleti anyagnak a fordítottján is elvégzi az analízist Spiró. Ha a Hannibál arról szól „hogyan maradjunk meg vezérnek a végzet ellenében”, akkor a Kőszegők arról, „hogyan válhatunk meg a vezérségtől a végzet ellenében”. A választ ezúttal is a végzet adja meg: sehogy. Ahmed, az új dunántúli vezír parancsba kapja, hogy Kőszeget lerombolja s vonuljon Bécs ellen. Csakhogy Ahmed és a várvédő Jurisics gyermekkori jóbarátok. Nincs ínyükre a hadakozás, kivált az összeszokott békés ellenségeskedésben. Megegyeznek tehát abban, hogy a várvédők békésen elvonulnak. Csakhogy a várvédők nem akarnak elvonulni: megszokták ők is a törökjeiket, a létüket jelentő napi üzletecskéket, azt a késhegyen táncoló békés egymás mellett élést, ami néhány évtizede kialakult. Nem vonulnak el, nem hisznek az Ahmed-szervezte gyöngédebb támadásnak sem, majd végül is háborús készülődésbe fognak, mert úgy tartják, hogy védeniük kell a rájuk bízott javakat. Amíg Ahmed a vezérkarát bolondítja, hogy tán Jurisicsék mégis csak észbekapnak, s amíg Jurisics azon meditál, hogy édes mindegy mit tesz, ő mégiscsak elherdálja a reábízottakat, addig a várvédők különféle érdekeiktől hajtva megvalósítják a teljes anarchiát, illetve a jövendő várostromlók egymást puhatolják: ki lesz a magas porta számára kedvezőbb vezírré. Az elvonulásra és várvédelemre egyaránt alkalmatlanná züllött kőszegiek közül végül Jurisics egyedül rohan a töröknek, Ahmed pedig — aki eddig is tudta, hogy vezérkarából már idejöttekor kiszemelte a szultán az alkalmasnak talált helyettesét — felköti magát. A Kőszegőknél két új motívummal bővül a Hannibál-példázat. Mind Ahmed, mind Jurisics ambíciójától távol esik a vezérkedés. Kényszerűségből vállalt szerepük ez, ahol is a kényszert a Bécsben, illetve Konstantinápolyban székelő hatalom gyakorolja felettük. Ezzel a szereppel eleve szemben áll belső hajlandóságuk, illetve lelkiismeretük. Amíg tehát Hannibál vagy Scipió a hatalomért, majd puszta életéért „hajt”, addig ez a két vezér már a hatalommal szemben, sőt a puszta élet fölött ismer egy minőséget: ezt ezúttal barátságnak nevezik. Ez a barátság az az erkölcsi parancs, aminek hatására nem pusztán betelik rajtuk végzetük, hanem választhatják is azt. Csakhogy ez a választás nem más, mint amit egyébként is nekik szántak az őket működésre késztető hatalmasok. A végeredmény tehát ugyanaz, de az út merőben más. Már Adorján is ekként cselekszik: elfogadja azt a vérbajos nőt, akit megrontására Porházyék útjába állítottak. Volna módja megfutamodni, de ő dacból, ellenkezésből választja a betegséget. A regényben úgy tetszik, hogy ezzel szabad akaratát demonstrálhatta. A Kőszegőkben is érvényesül a szabadság mozzanata, de nincs kétségünk afelől, hogy ezt a szabad-akarat mozzanatot mind Bécsben, mind Nápolyban kalkulusba vették. Ezt mutatja, hogy a Jurisics elvonulásást bejelentő levélhez biggyesztett sorokat, az áruló Kézdi ajánlkozását tudomásul vette s nyugtázta az 883 VITA
