Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)

udvar, mégis bízik a kapitány helytállásában, de ha bukik, akkor is csak azt kapja, amit elvonulása esetén érdemelt volna — a halált. Bécsben tudják tehát, hogy Ju- risics csak két dolog közt választhat, a dicső vagy a dicstelen halál között, s nem kétséges, hogy a dicsőt fogja választani. Ahmedről is feltételezik — ha nem éppen bizonyosan tudják — hogy Bécs ellen nem vezethet sikeres hadjáratot. Tehát csak a parancs teljesítése közben elért halál, vagy a parancs nem teljesítése miatt megítélt halál között választhat. Ahmed — mert a parancs mindenképp értelmetlen — az öngyilkosságot választja, aminek szintén nincs értelme, ha csak az nem, hogy megszabadítja a vezírt a vezírkedés értelmetlenségétől. A halála úgy szabadság, hogy felismert szükségszerűség. A sorsuk egészét meghatározó végzet, hatalom, elrendelés ellenére megmentik a barátság szentségét, azaz megmentenek egy etikai minőséget az általános manipuláltságból. Miért éppen ők? Jónással mondatja ki a szerző:

„Érdek, jellem, akarat, előélet mögül, homályból osztja ki a végzet ki legyen Ábel és hány száz a Káin.

Ahmed és Jurisics minőségükben különböznek a többiektől, s e minőségnek elég homályos az eredete: jellem és akarat. Érdeke és előélete ugyanis a többi szereplőnek is van, de szembeszegülő akaratuk, illetve minőséget, erkölcsi kvalitásokat érzékelő jellemük nincs. Azzal adósunk marad a szerző, hogy megsejthessük; ezeket a kvalitásokat hol lehet beszerezni? Miért van hőseinknek s miért nincsen másoknak? Magyarázatul a sajátos jellemfestő megoldások szolgálnak, amelyekről később még szót ejtünk. Ezúttal csak annyit: Spiró nem azon az úton ment tovább, ahol a minőség-ember és tömegember összeméréséről szólna a dráma. Mindújra az izgatja, hogy az emberi érdekek megannyi szövevényéből hogyan jön ki a történelmi végeredmény, amelyet — többnyire utólag — minősítenek erkölcsi kategóriák szerint.

Cégéres gazemberek viselt dolgait firtatja az újra-költött Balassi Menyhárt árul- tatásában — itt: Balassi Menyhárt-ban. Ki unalomból, ki tudatlanságból, ki kényelemből, ki aberráltságból vesz részt Menyhárt úr hírhedt dolgainak végrehajtásában, de attól, hogy ők országos hitszegők, még a történelem mit sem változik. Amíg a porta, az udvar, a magyari urak hittel, hazával, házassággal s más szentnek mondott dolgokkal egymás között fesztelen kupeokodnak, addig nem várható el, hogy Szénási vagy Domonkos, az átlag-végváriak magukat megtartóztassák. Az túlzás volna, hogy erre a drámára valami nagyobbszabású eszmei kísérletnek járó tisztelettel nézzünk. Ügy tetszik, nem egy helyzetet, dialógust csak azért vetett papírra a szerző, hogy engedjen elme és toll-játékainak, hogy kipróbálja a korabeli moralitások és hitvitázó drámák néhány fordulatát, vagy visszavetítsen néhány manapság divatos kiszólást, fölismerhető helyzetet. Mint amilyen a záróképben szakadatlanul vonuló törökök jelenléte; mint amilyen a program-beszédét mondó szabadító, Balassi Boldizsár kiszólása: „Azt akarom, hogy rettegés nélkül, alkotó munkában töltsétek napjaitokat. Soha többé apám bűneit! Megvalósítjuk az emberarcú feudalizmust!” Ezeknek a viliódzó utalásoknak ellenére sem világos a Balassi Menyhárt drámai gondolatmenete, inkább játékossága vonzó, mint átgondoltsága.

A békecsászár az a drámai költemény, amelyben az „összhangzó értelmet” teljességgel nélkülöző érdek-, akarat-, jellem és előélet kavargásokból kiformálódik Spiró történelem-viziója. Mindenkit érdekek űznek, vágyak hajtanak, de az egész mégsem mutatja az ésszerűség, a feltételezhető cél rendjét. Spiró különféle osztályhelyzetű, lelbialkatú, szellemi képességű figurát vonultat föl a reménytelenség, a teljes társadalmi fölbomlás jeleit mutató fiktív Rómában Caesar meggyilkoltatása után s még Octávius császárrá nyilvánítása előtt. Ügy tetszik, mintha semmi más nem vonzaná az írói képzeletet, csak az, hogyan viselkedik a tömeg a már fölbomlott és a még meg nem szervezett hatalom anarchiájában, illetve mint lök ki a hullámzó tömegakarat valakit maga fölé, hogy vezetettnek tudhassa magát.

884