Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)
A VÉGZET II. Mottó: „A végzetben csak az a szörnyű, hogy i02 ember a kilátástalan helyzetekben öntudatlanul is a legjobb megoldást választja. Nincs hát ember, aki ne volna kevesebb a végzeténél." VITA Hannibál beszél így, amikor világossá kívánja tenni az ellene összeesküvést szító Hannó előtt, hogy miért kénytelen esztelennek tetsző hadműveletekbe bocsájtkozni. Ha legyőzi Rómát — amit megtehetne —, akkor nyomban elveszíti Karthágót, mert túl erősnek fogják odahaza tartani, tehát ellene fordulnak, tehát hódításai is kétségessé válhatnak. Csele tehát ennyi, hogy Kárthágót elébb seregének egy részével megszorongassa, ott bomlást, pártütéseket provokáltasson, s mint fölszabadító érkez- hessék. Ellenfelének, Scipiónak tudtára is adatja, hogy a pillanatnyi állapot tartósítása neki is kedvező: amíg Róma Karthágótól retteghet, addig szükség van Scipióra, mihelyt győz, s már nincs mitől tartani, Scipiót is menesztik. A két vezér érti egymást, halogatják a sorsdöntő összecsapást, de mégis úgy — s ez a körülmények, a mások akaratának befolyására kialakított kényszerhelyzet —, hogy a vezérek elszántságán csorba ne essék. Vonulnak, meg-megütköznek, odadobják tisztjeiket, tanácsadóikat a döntést követelő hátország különféle pártjainak és szenátorainak, hamis jóslatokat rendelnek és egymás ellen uszítják a hozzájuk törleszkedőket — Kárthágó mégis elbukik, Scipiót mégis megvádolják, Hannibál csak a fölszántott- bevetett város helyére tud megérkezni. Miféle hiba csúszhatott a két kitűnő, teljhatalommal és más vezéri erényekkel fölruházott férfiú számításába? Ügy tetszik csak annyi, hogy nem tudták eléggé alábecsülni társaikat. Hannibál tudta ugyan, hogy a béke és gazdagság megrontotta a punokat, tehát azok a gyávább utat fogják járni: Róma támadása esetén alkudozni kezdenek a hódítóval. De azt nem sejtette, hogy az eszelős intézkedések olyan pánikot keltenek, ami a karthagóiakat városuk harc nélküli föladására készteti. Scipió tudta, hogy titkára céltudatos karrierista, de arra nem számított, hogy a hamis jóslatot megrendelő levelét — kedvezőtlen előjelek miatt nem kell megtámadni Karthágót — Flaminius el meri sikkasztani. Mindkét vezér idejekorán belátta, hogy ha győz — veszít. Megpróbálták tehát pozíciójuk erejével azt, aminek a fölszámolásáért a pozíciót megkapták: fönntartani a döntetlen helyzetet. Azaz a végső győzelem elodázásával nélkülözhetetlenné tenni magukat — őrizni a pozíciót — s kivédeni a perbefogását — azaz őrizni saját életüket. Csakhogy a vezérség győzelmet követel. Mindújra győzniök kell, vezérkedni s mindújra kitérni a valódi győzelem, a fölöslegessé válás bukása elől. Hannibál és Scipió titkos megállapodásából persze semmit nem vesznek észre a vezértársak és politikai ellenfelek sem. Cunctátor, aki halogató taktikájának lényegét fölfedve a legjobb „tippet” adta Scipiónak, idejében meghal, ő sem láthat tehát át a kétfelé osztott világ fönntartásának szükségességén. És amire Flaminius érveivel Scipió fölé kerekedhetik, akkorra már Flaminius, az új konzul sem tehet mást, mint „kitalálja” a további világ-megosztást. Hellász ellen vezet — mert vezérsége miatt vezetnie kell — újabb hadjáratokat. Aki tehát belemegy a hódítás utcájába, az nem kerülheti el a hódítónak járó csapdát sem: ha gyenge azért, ha erős — akkor pedig azért menesztik. Csak aki mindig újabb harcot eszel ki, az számíthat a fönnmaradásra. Ezt a szisztémát látja át, s láttatja meg Spiró, aki a két főhős szájába adott monológokban — mint az idézett Hannibál szöveg is bizonyíthatja — a végzet kifürkészhetetlen működésével magyarázza az emberi akarat bukását. Ez a végzet-tudat azonban nem azonos azzal, ami például Oidipust sodorja bukásba. Sophoklésznál nyilvánvaló, hogy az istenek erejüket demonstrálandó döntöttek jóelőre a thébai király sorsáról. Egyszerűen megtévesztették. De Hannibál és Scipió sorsát nem a fölöttük álló istenek, hanem az alattuk álló emberek döntik el, méghozzá a gyengeségükkel. Amit a vezérek végzetnek kénytelenek nevezni, az a nagyon is indokolt, ám teljes mélységében be nem látható emberi alantasság. A nagyakaratú embert nem a 88?
