Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - Száraz György: A tábornok VII. (életrajzi esszé)
meg", kivéve a „két ihűtelent”: a Zsilt és Oltót. BebifLázzák lassan a 63 magyar és nyolc horvát vármegyét, s kuncognak, amikor a „közösen birtokolt” Boszniában Banja Luka kerületihez érnek. De megtanulják az Osztrák Császárságot is: ihogy Csehország, Galícia királyság, Felső- és Alsó-Ausztria főhercegség; hogy Salzburg, Stiria, Karinthia, Krajna, Szilézia és Bukovina hercegség; hogy Görz Gradiskával és Tirol „heroe- gített grófság”, Isztria és Morvaország határgrófság, Vorarlberg és Trieszt vidéke önálló tartomány... Tanulják Bécset, Lemiberget, Krakkót, az „arany” Prágát, ahol pár évvel előttük a gyermek Egon Erwin Kisch éppoly értetlenül biflázta, mint most ők: „Salzburg fővárosa Salzburg...” Egy kicsit talán jobban is tudják, mint elődeik az iskolapadban; mert a mappán megismert területeket láthatják az újságvázlatokon is, frontvonalakkal szabdaltam.. Üresen maradt a papa helye az asztalfőn, igazi katona lett a pirossapkás hordár, meg a konduktor is a zöld villamosról; néni kezeli a jegyeket, a ceruzáját a hajába tűzi... Bevonultak az automobilok, meg a hetyke fiakkeresek a lovaikkal együtt; pedig Faragó bácsi „vörös ördöge” leszállt már a paripájáról, és elbújt a lövészárokban, s a búzavirágkék bakák is célszerű csukaszürkébe öltözködtek. Nyugalomba vonult a vajköpülő, a pótkávéhoz sem kell a teker ős daráló, a kínai teásdobozban hársfalevelek zörögnek; és nincs meg a nagy réz- 'mozsár, vas van helyette, rajta Ferenc József, meg Vilmos cászár, meg a kecskeszakállas bolgár király meg a szultán képe a felirattal: Viribus unitis! — ami azt jelenti, hogy Egyesült erővel! De megvan a postás bácsi, a mama folyton őt lesi délelőttönként, és mégis reszketni kezd, amikor látja, hogy errefelé tart a gangon ... És megvan a verklis bácsi is, csak most azt énekli; „Hallod, hogy fújják a kürtöt, Hallod-e a zeneszót? Estére indul a század, Estére én is megyek...” Csak a Rozi kornyikálja néha a konyhában, hogy „Vasárnap várom a bakámat...”, és szipog hozzá, miközben a kenyérjegyet vagdossa, aminek egy szelvénye „6 dkg liszt vagy 8 dkg kenyér vásárlására jogosít”. Ha nézegetjük az 1914-es újságfotókat, megtaláljuk ezeket a kisiskolásokat, csokros matrózblúzban, szalmakalaposan, térd alá érő rövid nadrágjukban: ott lábatlankodnak a kalap- és zászlólengető felnőttek körül, az ÉLJEN A HÄBO- RŰ! táblák alatt. Ott vannak a vasútállomásokon, a felvirágozott marhavagonok előtt, kicsit ijedten mosolyognak, az apa tábori sapkáján is virág, derékszíján az a bizonyos panganét, nevetve emeli őket a fotográfus masinája felé, és mondja a képaláírás szerint: „Isten veled, fiacskám, megyek a csatába, te meg kiáltsad, hogy éljen a haza!” Ott ácsorognak a Rókus-kórház előtt, hátukon az iskolatáska, bámulják az első „sebesült hősöket”; ott vannak a Vörűsmarty-szobomál, télikabátban, gombos cipőben, fázósan zsebredugott kézzel nézegetik a fcraszniki csatában zsákmányolt orosz ágyút, rajta a felirattal: EBBŐL AZ AGYÚBÓL GYŐZELMI ÉRMEK KÉSZÜLNEK . .. Már nem Faragó bácsi képeskönyvét lapozgatják, a tányértalpú család kalandjai sem érdekesek többé. „Vitéz bakáink” rajvonalait nézegetik a Tolnai Világlapjában, Érdekes Újságban; az őrszemeket a kárpáti lövészárokban, trén- kocsikat a sártengerré vált szerb országúton, hadifoglyokra vigyázó Öreg népfelkelőt a Werndl-puskával, tábori csendőrt az akasztott „orosz spion” mellett. Meg a 30 és feleseket, turcsi csöveikkel, Ypern alatt, és a 42 centiméteres tarackokat Przemysl erődövezetében. Meg a géppuskaállást a sziklás Monte San Michelén, meg a szögesdróton fennakadt hullát, roham után, megdermedt kezében a drótvágó ollóval... 820
