Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - Száraz György: A tábornok VII. (életrajzi esszé)
már az ország joga, mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében; s a közös kiadások arányát is „alku és egyezkedés útján kötött egyezség” szabályozza. Aminthogy a Horváti—Szlavón királyság is „külön illetőségi területe azon törvényeknek, amelyeket az alkotmány által meghatározott autonom ügykörben a koronás király a horvát—szlavón országgyűléssel együtt alkot.” A zágrábi országos kormány fejét, a bánt az uralkodó nevezi ki, de — „a magyar miniszterelnök felterjesztésére és ellenjegyzésével..” Az Osztrák—'Magyar Monarchia ebben az időben Európa második legnagyobb területű országa az Orosz Birodalom után. Összesen 676 333 négyzetkilométer, s ebből a magyar államterületre esik 279 759, Horvátországra 42 535 négyzetkilométer. Nos, körülbelül erre gondolhatott Pálfify György is, amikor 1937-es tanulmányában arról a generációról ír, amelyik „még nagyobb keretben szerezte politikai iskolázottságát”, s amely „nemcsak kora”, de „a teljesen más helyzet” miatt sem lehet képes a „trianoni keretben” élő nemzet irányítására. * 1909 táján már nyilvánvaló a kiegyezés válsága; s ez már nemcsak a két társország egymáshoz való viszonyát bolygatja, hanem az egész monarchia alapjait is. A birodalom külügyminiszterei mindinkább a német diplomácia vontatókö- telébe kapaszkodnak; ugyanakkor látniuk kell, hogy Németország körülzárása már befejeződött, az olasz és román szövetséges ingadozik, és kívül-tbelül felsorakoznak az erők, amelyek a monarchia felosztását kívánják. Európában ekkor már általános a vélemény: Ferenc József halála meghozza a Habsburgnbirodalotm széthullását. Az utolsó remény: a német katonai erő. Vilmos császár viszont egyre idegesebben követeli az elavult császári és királyi hadsereg fejlesztését, modernizálását. Az osztrák—magyar közös ügyek sarkpontja volt minidig a hadsereg kérdése; még inkább azzá válik a század első évtizedében, az általános fegyverkezés légkörében. Bécs követeli a fejlesztést, a magyarok pedig cserébe az áldozatokért — hol együtt, hol külön-külön — gazdasági önállóságot, a közös hadseregben végrehajtandó reformokat (magyar ezredek magyar zászlója és vezényleti nyelve, nemzeti színű kardfoojt stfo.) kívánnak. Ferenc József, aki a 67-es dualizmusban érinthetetlen szentséget lát, mereven ellenáll, a követelésekben „uralkodói és hadúri” jogainak csorbítását érzi. A trónörökös, Ferenc Ferdinand— igaz, más okból —- ugyanígy viselkedik: ő felszámolni készül a kiegyezés örökségét: federalisztikus újjászervezéssel, főiként a birodalom szláv — és részben román — elemeire támaszkodva akarja megmenteni a monarchiát. De Ausztriában még nem foszlott el egészen a S.chimerling-féle álom, amely az osztrák összbirodalmi eszmét „nagynémet” alapon vélte megvalósítani. Kö- niggrätz és a Hohenzollern-császárság megalapítása után keserves ébredés következett, s a birodalmi álom álmodéinak azt kellett tapasztalniuk, hogy a monarchia osztrák részében mind erőtlenebbé válnak a többségében lévő szláv nemzetiségekkel szemben, Magyarország pedig ennek arányában válik mindinkább döntő tényezővé a birodalom ügyeiben. A bécsi politikusok álma lassan lidércnyomássá változott: már-már látni vélték, hogy a „judeo-magyarok” átveszik az irányítást, az összbirodalmi főváros nem Bécs, hanem Budapest — s ennek legijesztőbb jele a gazdasági önállóság és főként a „Honvedisierung der Armee”, a hadsereg „elhonvédosítása”. Az osztrák Birodalmi Tanácsban hol a „német Ausztriát” követelő naciona813
