Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - Száraz György: A tábornok VII. (életrajzi esszé)

listák, hol a mind nyíltabban orosz orientációjú „ifjú csehek” robbantják ki a botrányokat. Az alkotmányos kormányzás gépezete mindinkább akadozik, már csak a magyarok ellenében lehet időnként némi egységet teremteni.

Kétségtelen, 'hogy a súlypont a szétzüllő Ausztria felől valóban a közigazgatásilag jobban összefogott, gazdaságilag erősödő Magyarország felé tolódik. A magyar politikusok mindezt látják, s ettől — meg az ezzel összefüggő „30 milliós impérium” ábrándjától elvákítva képtelenek felfogni, hogy mindez együtt: az agónia, s hogy a történelmi Magyarország éppúgy halálra ítéltetett, mint az osztrák császárság. Ök csak a súlypontváltozást érzékelik, és konstatáljak, hogy a két állam közjogi viszonya nem felel meg többé a realitásoknak: hogy — ami egyébként igaz — a 67-es kiegyezés csupán látszat-alkotmányosságot biztosít, ami alig több egy szélesebb körű autonómiánál. És azt is tudják — s ez megint csak igaz —, hogy a gazdasági egyezségek a főként agrárjellegű országot a fejlett iparú Ausztria gyarmatává teszik, s hogy a hadsereg 'és a külpolitika kizárólag dinasztikus, összmonarchilkus érdekeket szolgál.

Az egymást követő kormányok próbálnak lavírozni uralkodói, osztrák és magyar érdekek között. Ha keservesen összehoznak végre valamiféle megegyezést a közös ügyekben, amelyet kompromisszumos alapon elfogad mindkét fél, az uralkodó is hajlandó szentesíteni, s remélhetik, hogy azt megszavazza a parlamenti többség, amelyre támaszkodnak, akkor is számolniuk kell az ellenzékkel. A korabeli parlamentarizmus egyik kulcsszava: az „obstrufcció”. Eredeti jelentése: elfalazás, elzárás. Igazából: „agyonbeszélés”. Az ellenzék képviselői — ha tudják, hogy a szavazásnál kisebbségben maradnának — egymás után jelentkeznek felszólalásra, elviselhetetlenül hosszú szónoklatokkal húzzák a vitát ülésről ülésre, sőt ülésszakról ülésszakra — így téve lehetetlenné a javaslat fölötti szavazást.

Nézzük, hogyan működik ez a parlamentarizmus a század első évtizedében.

Tisza István miniszterelnök — a többségi szabadelvű párt vezére egyben —, hogy elérhesse végre törvényjavaslatai megerősítését, 1904 novemberében „parlamenti puccsal” új házszabályt szavaztat meg, amely lehetetlenné teszi az obst- rukciót. Válaszul az ellenzéki képviselők összetörik az ülésterem berendezését, kiverik a parlamenti őrséget. Tisza feloszlatja a képvisel őházat. Törvénysértések sorozata következik, a kormány belebukik, a szabadelvű párt csúfos vereséget szenved az 1005. januári választáson.

Nagy nemzeti reménykedés: az ellenzéki pártok koalíciója kerül hatalomra! A király fogadja Kossuth Ferencet, a 4'8-as párt fejét! Az új képviselőház első dolga, hogy visszaállítja ia régi házszabályt, és napirendre itűzi a magyar vezénylési nyelv kérdését. De a király és a koalíciós vezetők tárgyalásai eredménytelenek; a hatalomra került — és pártközi ellentétékkel is bajlódó — ellenzék nem tud az uralkodó számára elfogadható kormányt kiállítani; Bécs viszont aligha remélheti, hogy a megváltozott parlamenti viszonyok között az alkotmányosság keretein belül érvényesíteni tudja a maga akaratát.

1905 júniusában Ferenc József miniszterelnökké nevezi ki hűséges tábornokát, báró Fejérváry Gézát, aki a képviselőházban felolvassa a királyi kéziratot, majd tüstént elnapolja az országgyűlést szeptemberig. Az új „kormány” szitkokkal kísérve kivonul a teremből, az ülés folytatódik: alkotmányellenesnek bélyegzik a királyi kéziratot, a törvénytelen kormányt eltiltják a végrehajtó hatalom gyakorlásától, s megtiltják az iránta való engedelmességet. Uralkodó és nemzet vitája most már alkotmány válsággá fajult. Megyei, városi törvényhatóságok egymás után hozzák a képviselőiház döntésének megfelelő ellenállási ha814