Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)
Juhász, Czakó és Sárospataky hősei a másokért való küzdést vallják és nem megérteni, hanem megváltoztatni akarják a társadalmat. Ezt teszi Asperján hőse, a Rokkant igazság újságírója is, amikor egy idős munkás méltánytalan sérelméért lándzsát bont. Az értetlenség, a társak hiánya és önnön türelmetlensége (hiszen tudat alatt a munkás igazsága csak ürügy arra, hogy saját személyiségéért megküzdjön) kudarcra ítéli. Végül, még azzal a ténnyel is szembe kell néznie, hogy segítsége inkább használt, mint ártott. S ez a felismerés élesen felveti a felelősség kérdését. Szorító felelősség csapdájában vergődnek Sárospataky hősei is, s egytől-egyig ők is vereséget szenvednek. Vagy következetlenségük okoz tragédiát (mint a Táncpestis, A fekete tűz, A köd esetében) vagy a kivívott hatalom részegíti meg őket (Zára, Hi- podia). Ügy tűnik — bár szándékuk etikus — a közösség szolgálatára még alkalmatlanok. Ha Sárospataky drámái a hatalom felelősségét boncolgatják, Schwajda abszurdjai a felelőtlenség hatalmát ábrázolják. Valóságos helyen, valóságos időben valószerűtlen dolgok történnek ezekkel a hősökkel. Egy vak nyomdászt visszaállítanak a szedőgéphez, mert az SZTK keresőképesnek nyilvánítja (Csoda). Egy jószívű szaki felajánlja félhavi fizetését az államnak, magatartását provokációnak minősítik (Mesebeli János). Egy lakatos minden éjfélkor felkelti a családját, elénekelteti velük a Himnuszt, majd aludni tér a szenesládába. Környezete nem tűri renitenskedését és szörnyű bosszút áll az aprócska rendbontásért. A brigád, mint legkisebb termelő egység nemcsak Schwajdánál a társadalomkritika eszköze, él veié Juhász István és Szentmihályi Szabó Péter is. Juhász komédiája, a Máz sokban hasonlít Schwajda Mesebeli Jánosához, Fakó Menyhért szakmunkást is provokatőrnek tekintik, mivel mindent elkövet, hogy ne emeljék ki, hanem egyszerű festékkeverő maradhasson. Szentmihályi komédiája, a Brigádeltérítés frappáns alapötletre épül: a felbőszült társasháztulajdonosok foglyul ejtik a légópincében a Vörös Szilveszter szocialista brigádot, s mindaddig száraz kenyéren és vizen akarják tartani őket, amíg a központi fűtés (egyébként szétlopott) kazánjának az építését be nem fejezik. Szabályos túszdráma ez, a műfaj minden izgalmával és azzal a keserű felismeréssel, hogy semmi sem lehet abszurdabb, mint maga az (építőipari) valóság. . A megvalósítás azonban messze elmarad az ötlet mögött. Általában igaz, hogy fiatal drámaíróink nagy részének könnyebb ráhibázni valós és izgalmas társadalmi jelenségekre, mint azokat művészi szinten ábrázolni. A Brigádeltérítés elnyújtott kabarétréfa — igaz, annak kitűnő. Hasonló arány-, és stílusgondokkal küszködik Kolin Péter és Wahner Tibor is. Kolinnál minden darab — kivétel nélkül — meghökkentő fordulaton alapszik, erre épül a dramaturgiai szerkezet, ezen nyugszik a mondanivaló. Például: egy amatőr társulat az ödipusz című tragédiát adja elő, méghozzá olyan átéléssel, hogy a színházi pestis átterjed a nézőtérre, s ki kell hívni a mentőket, mert a Tedresziászt alakító színész megvakul és Iokaszté királyasszony valóban felköti magát, (ödipusz a nagyszínpadon) Heródes zseniális érzékkel megsejti, hogy a jézusi hittétel alkalmas politikai céljainak megvalósítására, álruhát ölt, Jézus-szakállt ragaszt és felcsap álprófétának. A mártíromságra természetesen Jézusnak kellene vállalkoznia, akit a palotájában őriztet. Jézus azonban felismeri Herodes szándékát, és öngyilkosságot követ el, így a póruljárt álpróféta — most már önnön logikája szerint is, és műve érdekében is — kénytelen saját magát feláldozni (Heródes). Sorsa hasonló az íróéhoz, aki egyelőre szintén ötleteinek dramaturgiai csapdájában vergődik. Meghökkentő ötletre épül Nagy András Erózió című tragikomédiája is: a Pisában játszódó darabban minden ferde, a szereplők gondolkodásmódja épp úgy, mint a játéktér. Wehnernél már az ötlet is ismerős. A Ki akar itt éjszakai portás lenni? egyszerű utánérzésnek hat, nem hazai atmoszférából lélegzik, csupán le akarja képezni a jól ismert hivatali abszurdot, nem áll mögötte sem új világnézet, sem új látásmód. Elemzésekor pregnánsan megmutatkozik a drámai gondolat és a dramaturgiai megvalósítás ellentmondása. Wehner, néhány társához hasonlóan, kölcsönvett motívumok mögé bújik, felszínes, többnyire rég kiöregedett divatáramlatokat követ, s az „új” drámatípus itt csak jogcím arra, hogy elkerülje a valódi társadalmi konfliktust, s kidolgozatlan 793
