Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)
hagyja a drámai pszichológiát. Darabjában — éppúgy, mint Boldizsár Miklós' Herosz- tratoszában, Kolin Péter abszurdoidjaiban vagy Barna Róbert tragikomédiájában — a konfliktus nemcsak a levegőben lóg, hanem levegőből is van: vagy egyáltalán nincs vagy hamis. Márpedig igazi drámát sem konfliktus-hiányra, sem álkonfliktusra írni nem lehet. A kényszeredett újatakarás, a nyögvenyelős eredetieskedés lelepleződik és kompromittálja az egyébként értékes gondolatot is. Ezeknek a daraboknak a többsége a pinteri, mrozeki dramaturgiával kacsintgat, filozófiájuk azonban sekélyes, a társadalmi valósághoz való kapcsolódásuk esetleges. Talán ezért is helyeződött a hangsúly a drámák egy másik, népesebb csoportjára, a tényfeltáró-oknyomozó társadalmi színművek körére. Azokra a darabokra, amelyek sokszor publicisztikai hevülettel boncolgatják a közösségért való cselekvés lehetőségeit, és összetartó erkölcsi normák után kutatnak. Korunk különös paradoxona élteti ezeket a műveket: egyén és tömeg, in- dividum és társadalmi lét ellentmondásai. A spektrum persze széles: a leleplező, szociográfiai indíttatású társadalomkritikai művektől (Asperján: Rokkant igazság, Czakó: Zendülés, Várkony, Kolin: Közjáték, Sárospataky: A fekete tűz, Munkácsi: Egy szép nap a jóisten, Szentmihályi: Brigádeltérítés) a tisztán moralizáló-önvizsgáló, távlatot vesztett életvitel kínzó elemzésétől (Boldizsár: Szerelmesek a város felett, Czakó: Szerelmek, Juhász: Autópályán, Blanka, Kolin: Sziszi és Fuszi, Verebes: Dirnix-Mir- nix, Vámos: Ide meg csak reggel süt egy darabig) egészen a nemzedék létének a megkérdőjelezéséig (Czakó: Mint a mókus... Spiró: Kalmárbéla). Ezek a darabok kétségtelen valós társadalmi gondokat feszegetnek, létező típusokat faggatnak, ám dramaturgiájuk kiforratlan, hiányzik belőlük az egységes cselekmény, a központi konfliktus, s miközben szeretnének megszabadulni a naturalistarealista drámai hagyománytól, az anekdotikus, formailag konzervatív drámaszemlélettől, valami köztes állapotba süppedtek bele, hiszen „új ruhát” még nem kísérleteztek ki. Ezek a művek szinte kivétel nélkül mind az elkésettség hangulatát árasztják. (Hogy ebben mennyire ludas a színházi gyakorlat, amely a fiatalok többségéről tíztizenöt esztendeig tudomást sem vett, és mennyire az író, azt most ne feszegessük.) Ha folytatni kívánjuk a kissé száraz, ám hasznosnak tűnő felsorolást, további két csoportról tehetünk említést. A forma és a tartalom dilemmájával küszködő darabok között fellelhető — Hermann István sokat vitatott kifejezését kölcsönvevő — az úgynevezett hitvitázó drámatípus is, amely az elrongyolódott hitek világában az egyén morális állásfoglalását, egy cél-, és eszmény vesztett generáció etikai elbizonytalanodását vizsgálja. (Balázs: A báthori ádvent, Ördögh: Kapuk Thébában, Spiró: Nyulak Margit ja). Ezek a művek igényesek, gondolatiságuk aktuális, drámai szerkezetük egységes, látszik, .hogy a Németh László, Illyés, Sütő által megteremtett dramaturgia használható fogódzóként szolgált. Ugyanakkor bizonyos zavarral kell megállapítanunk, hogy katartikus erejük meg sem közelíti a hatvanas évek hasonló fogantatású színműveit. A történelmi kategóriában még nagyobb zűrzavar észlelhető. A fiatal drámaíró nemzedék legjobbjai szinte egyöntetű kónoksággal törekszenek önálló, ám történelmileg hiteles világképre, az elszánt és következetes históriai analízisre, lett légyen ez az elemzés kegyetlen vagy akár kegyeletsértő. Ez a konok megismerési düh (amelyről a gyerekkor iránti beteges vonzódásról szólva már említést tettünk), nem fogadja el a készen kapott évtizedes kliséket, a múlt átértékelésére, korszerű történelemlátásra áhítozik. Sokszor meghökkentő erővel, mint például Spiró esetében, aki a história és az irónia ötvözetéből szuverén drámaformát teremt. A Hannibál, a Balassi Menyhárt, a Kőszegők világosan kivetíti Spiró történelemvízióját, nevezetesen azt a felismerést, hogy mindenkit érdekek űznek, vágyak hajtanak, s a szabad akarat lehetetlen. Az újfajta történelemszemlélet általában fölszabadító erejű, a szerzők bátrabban és könnyedébben mozognak a históriai közegben, mint a mai valóságban (Boldizsár: A hős, Ezredforduló, Kolin: Herodes, Szentmihályi: Martinovics, Simonffy: A japán szalon, Vámos: Háromszoros vivát!). Spiró kivételével azonban,— aki sajátos történelemszemléletéhez autonóm képzelet-dramaturgiát is teremtett — szinte mindenki jele- netezési, szerkezeti gondokkal küszködik. A cselekmény vontatott, az ironikus hang megbicsaklik, a drámai tömörséget nem tudja pótolni a mozaikszerűség gazdagsága. A művek többségében világosan kitapintható a dilemma: a korszerű ironikus-groteszk 794
