Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - BULGÁRIA NEMZETI ÜNNEPÉRE - Iván Canev: Vízesés (vers, Utassy József fordítása) - Assen Razcvetnikov: Üzenet, Mi (versek, Rózsa Endre műfordításai)

Mi

A fehérfalú város árnyán, ragyavert kőkeblei közt járunk, hol a füst meg a kátrány szaga fojt és hull az üszők,

viharok dörejére a válasz, ha döngve kilép menetünk, hogy a hősi, az élet-halál harc első elesői legyünk.

Elnyelnek a mélybe a tárók, földúljuk a föld vak ölét, eleven tetemünkre koporsót nyit a szén, az érc, a sötét,

csákánynyelet ütve keresztbe, mormoljuk az eskü szavát: vérünk pirosába fürösztve, újjászületik a világ!

A csönd csipkéin, a hímzett rét keblén álmodozón járunk, hol a rezge tekintet eltéved az asztagokon,

fű, gaz nyüzsög, él; s belerettensz, hogy összefonódva terem szívünkben az ős gyűlölettel évszázados, ős szerelem.

Ránk vár a kopott menedékház a tengeri terraszokon; s tombolva szikrasörényt ráz odafent a havas hegyorom,

megszentel a jégzivatar majd; kopoghat az ifjú sasok

szárnyára — nekünk puha harmat keresztvize csak — s lecsapunk!

Hajónkkal a tompa morajban mi szántjuk a tengereket, aki él — mind fél; de viharban, ha halni muszáj, sem ijedt,

az emésztő két veszedelmet riasztani el — tetovált két ábra díszíti a mellet: horgony, sarló-kalapács.

Bármerre vetődve utunkon, sakálszívű, szörnyű sereg acsarog ránk; még ki-kihúnyón, de lobognak az ütközetek,

s első katonái a harcnak, a bölcsek, a büszke merők — jaj, mindig a legderekabbak hullnak ki sorunkból előbb!

De ha majd — kevesen bizonyára — túléljük e rettenetét, s az ezüstös reggeli pára burkából a nap kireped,

s ránk nyitja végre sötétkék derűjét sugarazva az ég — nincs ár, mit meg ne fizetnénk e fékeveszett örömért!

Az első ünnepig érve, keresztbe nyugosztjuk a jobb kezünket szent küszöbére, s főnket, mely annyi golyót

kikerült, lassan fölemeljük — s a barázdált homlokokat sajgóra nyilazza a feltűnt, a bíbor ragyogású Nap!

(Dudás Gyula nyersfordítása, Rózsa Endre műfordítása)

771