Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Aczél Géza: Jegyzetek a Magyar Műhely költészetéről
Milyen helyet foglal el most már a Magyar Műhely a jelenkori magyar folyóiratok között? Hogyan illeszkedik abba a folyóirat-struktúrába, amely az irodalmi decentralizáció támogatása mellett az élő magyar irodalomban fellépő különféle irányzatokban is a korábbiaknál nagyobb kifutási lehetőséget ad? Abban, azt hiszem, egyet érthetünk, hogy a Műhely amellett, hogy a nyugati magyar irodalom egy nemzedékének és csoportjának publikációs fórumot kínál, egy karakteres irodalmi-művészeti áramlatot is képvisel. A kérdés, hogy ez az áramlat „elfér-e” a jelenkori magyar irodalom keretei között. Miután, véleményem szerint, e kereteket sohasem előre készített „tervek” és teológikus elképzelések, hanem mindig a valóság, az irodalmi tények jelölik meg, csak azt mondhatjuk, hogy a Magyar Műhely által képviselt irodalmi-művészeti irányzat minden megkötés és feltétel nélkül a jelenkori magyar kultúrához tartozik. A Műhely vizuális experimental izmusának fő érdemét ezek után két dologban látom: egyfelől bizonyos kiegészítésben, amely a nyugat-európai (és amerikai) avantgarde irodalom újszerű áramlatainak és kísérleteinek eredményeivel bővíti ki a magyar irodalmat, és ezáltal (más irányzatokkal együtt) a nyelvi tevékenység, valamint a gondolkodás szüntelen megújulását támogatja; másfelől bizonyos kihívásban, amely állandó önismeretre, helyzetének és törekvéseinek szüntelen ellenőrzésére, valamint termékeny vitára szólítja a hazai, illetve az egyetemes magyar irodalmi életet. Az a virtuális szellemi térkép, amelyet a jelenkori magyar folyóiratirodalom rajzol elénk, a párizsi Magyar Műhely következetes és mondjuk ki: áldozatos munkája révén egy egész tartománnyal lett gazdagabb. ACZÉL GÉZA Jegyzetek a Magyar Műhely költészetéről Művészetről következetesen szólni sohasem lehetett másképp, mint egy többé-ke- vésbé körvonalazott szellemi-eszitétikai pozícióból. Az esztétikai élet egyensúlyának állandó ingadozásán túl külön hangsúlyt kap ez a felismerés korunk irodalmának vizsgálatakor. Ha a 20. század költészetére tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy az az üres lapok gesztusától a roppant eposzokig az írásbeliség szinte valamennyi lehetőségével számolt, normatív rendszerben gondolkodva tehát megújulásának határeseteihez érkezett. E formai sajátosság természetesen nem jelentheti a lírai állapot megszüntetését, a kifejezési lehetőség továbbfeszítése viszont óhatatlanul elvezet az irodalmiság tágan értelmezett övezeteiből. E megközelítésben logikus mozzanatként hat, ha a végletesen széthúzott poétikai skálán a szemantikai üzenet minősége, a hagyomány és újítás korunkra méretezett, sajátos tartalmi ambivalenciája jut ismét hangsúlyozott szerephez. Kikerülhetetlen kategóriákban gondolkodva: e sorok írója az avantgarde és a neoavantgarde szolidabb technikai eredményeivel fölgazdagított realista verseszményben véli a mai b'ra újabb szintézisteremtő esélyeit fölfedezni, ítéletalkotásait e verseszmény megközelítéséhez igazítja. A szemléleti-ízlésbeli elfogultság kinyilatkoztatása kétségtelenül egyfajta illúziótlansághoz vezet. A nézőpont kijelölése szükségszerűen zsugorítja az érvényesség lehetőségének körét, s mint a legtöbb szellemi megnyilvánulás, a közelítések variációiból csupán egyetlen perspektívát kínálhat. Túl a kételyeknek ezen az általánosabb dimenzióján a konkrét feladat is óvatos szembesülésre sarkall. A hetvenes évek magyar kultúrpolitikájának egyik lényeges vonása kétségtelenül az a nyitás volt, mely a határokon túli magyar kultúra fogadta87
