Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Aczél Géza: Jegyzetek a Magyar Műhely költészetéről
tásában megnyilvánult. Míg azonban a szomszédos országok magyar irodalmával természetesen adódott ez a kapcsolat, a nyugati magyarság értékeivel való érintkezést máig kisebb-nagyobb elvi és helyzeti problémák nehezítik. Nagy előrelépést jelentett ebben a vonatkozásban is a kultúrák nyugati hídszerepének felismerése, a jóhiszemű érdeklődések intézményesítése, mely lehetővé tette szétszóródott művészeink számbavételét — műhelyeik ideológiai-esztétikai törekvéseinek jobb megismerését. Jóllehet, az említett irodalomról információink még mindig igen hiányosak, az erős polarizáció, a megjelenő művek alkalmi hazai jelenléte gátolja az egységes kép kialakítását — egyfajta folyamatosság, könyvek és folyóiratbeli publikációk rendszeres felbukkanása alkalmat ad az óvatos szemlézésre. Ennek a kritikusi óvatosságnak hátterében épp az életművek felületes ismerete, az alkotói összefüggések homályos észlelése nyilatkozik meg. Ebben az állapotban óhatatlanul a tájékozódás gesztusa kerül a figyelem előterébe, hangsúlyt kapnak az összekötő szálak, az érdeklődések közös irányai. Persze, ha jól meggondoljuk, a visszacsatoláskor vagy a nyugati műhelyek egymás közötti érintkezésében sincs ez másképp. Czigány Lóránt, a kérdéskör nagy ismerője is ezekkel a gondolatokkal fejezte be szemlézését a legutóbbi Anyanyelvi Konferencián: „Nem ismerjük a nyugati magyar irodalmat sem otthon, sem külföldön. Tudomásom szerint ez az egyik első kísérlet arra, hogy az irodalomtörténész szemével csoportosítson és értékeljen. Módszerem kezdetlegességét és értékítéleteim bizonytalanságát magam érzem a legjobban, s örömöm csak abban lesz, ha az egyetemes magyar irodalomtörténet olyan fejezetéhez hordtam össze az adalékokat, melyet mások kellő szakértelemmel s tárgyszeretettel rendeznek majd időtálló szintézissé.” A párizsi Magyar Műhely költői törekvéseinek vizsgálatakor több szempontból is elkerülhetetlennek tűnik a lassan két évtizedes tevékenység néhány fázisának felvillantása. Részben azért, mert e laza irodalmi csoportosulás jelenlegi pozíciója elsősorban történetiségében érthető, másrészt azért — s ez a tény az előbbivel szorosan összefügg — mert a mai műhelymunka, az alkotásokban és a szerkesztésben tetten érhető művészeti eszmény egy tudatosan irányított fejlődés eredménye, egyfajta logikai sor következetes végigviteléből adódik. Mikor a 60-as évek legelején az Üi Látóhatár köréből kivált néhány fiatal alkotó, nyilván azért tették — s ezt azóta törekvéseik is igazolták, mert szemléleti és ízlésbeli feszültségbe kerültek a csoport sajátos társadalmi szerepvállalásával, egy hagyományosabb irodalmi formanyelvet őrző és az újabb kihívásokra már nehezebben reagáló irodalmi magatartásformával. Ez a szakítás nem nevezhető látványosnak, de már a szórványosan elérhető folyóiratszámok is meggyőzően jelzik, hogy a jobbára a 30-as és a 40-es évek népi irodalmára hangolódó törekvések helyett Párizsban az elvontabb, az egzisztenciális kérdéseket középpontba állító, a művek technikai sajátosságait a gondolatisággal egyenrangúnak tekintő irodalmi szemlélet körvonalai formálódtak. Noha a lap struktúrája még évekig hagyományos maradt, s a szerkesztők természetes gesztussal gyűjtötték egybe a nyugati magyar irodalom hol jelentősebb, hol némi dilettanizmustól sem mentes alkotásait, a szemléleti változásnak már ekkor biztos jelei is vannak. A nyugati irodalmán belül többek között olyan formáiban, hogy 1966-ban Márton László és Cs. Szabó Lászlóval folytatott vitában utasítja el „az irodalom regényes szemléletét”, hazafelé jelezve pedig oly módon, hogy a korabeli magyar művészeti életbe nehezebben illeszkedő, a szűkén értelmezett realista koncepcióból kiszoruló vagy a formabontó törekvéseket folytató irodalom és képzőművészet egyik fő propagálójává szegődik. Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Örkény István, Tamkó Sirató Károly vagy Bálint Endre és a szűr- naturalista piktúra előrelátó és jóérzókű felfedezése, illetve újra felfedezése amellett, hogy jelentős érveket nyújthatott egy öntörvényűbb, kötetlenebb művészetszemlélet kialakításához, szükségszerűen a magyar avantgarde eredményeire irányíthatta a figyelmet. Ennek a tájékozódásnak rangos dokumentuma a Füst Milán, Kassák Lajos és Szentkufhy Miklós munkásságából összeállított emlékszám. Persze, a honi indíttatások és példák mellett — talán azokat is megelőzve — számolnunk kell az új nyelvi-művészeti közeg intencióival. A 60-as évek nem csak az avantgarde reneszánszának, hanem új, még merészebb szellemi áramlatok fölindí68