Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
aki azt kérdi a szemével, íhogy szabad-e felkérni a hölgyeket? Hát már hogyne lenne szabad!... Még vacsorázni is elmentek hármasban. És természetesen barátnőik előtt sem rejtették véka alá hódításuk kiszínezett történetét. A kellemetlen meglepetés csak akkor érte őket, amikor egy este előkelő társaságban egyik nyári mulatóhelyen szórakoztak, és legőszintébb meglepetésükre egyik ott dolgozó artista állandóan nekik integetett, nekik játszott: a maharadzsa fia...” Pálffy, a pécsi fiatal hadnagy még külön lát ja az előkelősködő középosztálybeli sivárságot — hogy látja, azt már tapasztalhattuk — és 'klülön a „zsidó proccságot”. Hogy egyugyanazon dolognak kétféle megjelenési formáját látja, ezt majd csak később ismeri fel. De nézzük, hogyan folytatódik tovább az 1933-ban kelt levél: „És ezzel szemben? Ugyanez a nép és sokszor ugyanezek az emberek ... a leglelkesebben karolnak fel szép és új törekvéseket, sokszor elérhetetlen ideálok után futnak lankadatlan hittel, fáradhatatlan kitartással... Bámulatos gyorsan, szinte egy generáció kicserélődtsevei emelkednek olyan fejlődési fokra, amelyet elérni másoknak csak évszázadokon át sikerül. A magasabbra törés olthatatlan vágya héroszt formál minden szülőből; és abban a családban, ahol az apa még fojtott levegőjű piszkos odúkban élte le kaftános, pajeszes életét, összezsúfolódva gyerekekkel és háziállatokkal: az unokák már a higiénia minden szabálya szerint nevelődő, nyílt eszű, kisportolt testű emberpalánták, hogy évek múlva, külföldi egyetemről visszatérve, a szellemi intelligencia népes rétegét alkossák. Nem lehet csodálat nélkül elmenni ilyen jelenségek mellett...” Itt, úgy tetszik, kicsit meghökken önmagától: úgy érzi túlzásból túlzásba esik. Leírja hát gyorsan: „Tudom, nem lehet sablont húzni egy fajra sem; a túlságos általánosításnak, -amely népek lelkét slágvortokkal akarja elintézni, én vagyok legnagyobb ellensége. De sehol ilyen kiáltó ellentéteket nem lehet találni, mint éppen itt.” Alább egy mondat következik, amit bizonyára engesztelő ajándéknak is szán a netán ijesztő kitárulkozásért: „Ez az a faj, amely Radhe- leket és Esztereket adott, amelyből a legjobb anyák kerülnek — ha lehet ugyan ebben fajok szerint disztingválni — és a biblikus hűségű feleségek ...” De tüstént rá megint az önmagával — előítéleteivel — viaskodó ember következik: „Nincs időm rendezni és összegezni azokat a gondolatokat, amik az idők folyamán lerakódtak bennem, és most sorrend nélkül kerülnek a toliamra. A lényeg: egyszerre vonzódom és visszarettenek. Lehet, hogy sok minden, főleg azok, amik visszarettentenek, a régebbi — felületesebb és részben elfogult — szemléletem eredménye... Most látom csak, mennyi mindent — gondolom, lényegest — kihagytam; de ez olyan kérdés, amit nem lehet érinteni anélkül, hogy az emberi élet minden vonatkozásába ne nézzen, aki egy kis világosságot akar. Nem szeretném, ha félreértenél; már maga az, hogy szeretnék tökéletesen tisztába jönni, mutatja, hogy közöm van a dologhoz...” Bizony, ez már nem az egy év előtti, „zsidó zseniségen” csúfolódó, ka-ma- szosan magabiztos hang. Egy olyan emberé inkább, aki egyszerre gyanakszik az „ajándékba kapott” sémákra és saját új — vagy újnak vélt — gondolataira. S ez nem csak a „zsidókérdésre” vonatkozik. (folyatjuk) 738
