Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
gos élmény számára egy döngölt földpadlójú parasztszoba. Tüskés, ingerült, valószínűleg odahaza is, néha leikiismeretfurdalás gyötri, fogadkozik magának, „gyökeres” változást ígér. Levél jön az apjától, szégyelli magát: „Szegény Apám, nem is sejtettem, hogy ennyire mardossák egyes ellentétek és félreértések már hosszú idő óta. És be kell látnom, hogy nagy részben, majdnem teljesen az 'én hibám, hogy ennyire elhidegültünk egymástól, legalábbis látszólag. Szerencsétlen természetem a fő oka: nem tudom mutatni a melegséget és a szeretetet; az egyetlen dolog, amitől félek: banálisnak és szentimentálisnak látszani.” Egy kamasz vívja itt szabadságiharcát az apai tekintély ellen. És már majdnem győzött: „szegény apám ...” — tehát magasabban érzi magát. Fél banálisnak lés szentimentálisnak látszani? Persze, hiszen gyakran az, mint minden fiatal ember érzelmes kamaszkor és „zord” férfikor mezsgyéjén. Ráadásul szerelmes. Elérzékenyül a „hűvös hajmáskéri estén”, amikor verset olvas „Pesttől 110 kilométerre”, aztán rajtakapja magát, és pironkodva beleírja a levélbe: „Most veszem észre, hogy esetleg szentimentális bolondnak tart, ha ilyeneket írok; de higgye el, hogy ez valóban nagyon szép ...” Kezdő szerelmes különben. Az első levelek „hangja” egy kicsit mutál. Valójában szeretni akar, mert szerelmes a szerelembe, és szörnyű a kamasz-magány a zsúfolt hálóteremben, és jólesik levelet írni valakinek, s az is, hogy ez a sok hülye látja, és semmi közük hozzá!... Duzzog: kurta válaszokat kap, de „egy kedves mondat, egy-egy szó” máris megvigasztalja, aztán meg itt vannak a fényképek: a „gyakorló-készlet, kivonulásihoz”, benn a cigarettatárcában, meg a „kimenő-készlet, kizárólag ünnepi használatra”; persze az a legkedvesebb, ahol együtt vannak, szemben, a korlát mellett... „Feltétlen őszinteséget” követel, hisz megállapodtak! hogy „ne kelljen kerülő utakon bujkálni”, hogy „tisztán és világosan” lássák egymást! lám, ő igenis őszinte, pedig tudja, „ ez nem jó politika”, dehát „a politika éppen az őszinteség hiánya ...” A stílus fokozatosan változik: a kicsit hányaveti „udvarló” szövegeket — „Maga olyan helyes volt vasárnap!” — felváltja a burkolt követelőzés, a Stílus közben mind oldottabb, színesebb lesz. Sajnálhatja magát, amúgy férfi-módra — hosszú lovaglások, sivatagi táj —; már adni akar és irányítani: Babits kötetét olvassa, tessék kivenni a könyvtárból, biztosan tetszeni fog, majd beszélnek róla, ha találkoznak, s viszi „azokat a drága kis kínai verseket is”, persze csak akkor, ha igazán tetszett, amit küldött... Kenyérmező, július derekán: „magas ládán, begörbült háttal” írja a levelét, trópusi melegben, legyek között... „Maga valószínűleg egész nap a strandon tiszteli meg a napot azzal, hogy sütheti. Vagy talán evezni jár?” Huh! Az utolsó mondatból már kicsap a féltékenység. De máris áttér Sinclair Lewis könyvére, Sum Dodsworth Európában, épp most olvasta: dühét rázúdítja a regény nyafogó, felszínes hősnőjére, aki méltatlan a kicsit nyers, de céltudatos, „pionír-lelkű” autógyáros-férj szerelmére: „Ha van ideje, olvassa el, olyan nagyszerű szobrot kapott benne a ’nő’, hogy ezek után kétszeresen tudok annak örülni, hogy vannak még kivételek is, nem mind olyan, mint Fran ...” Eszébe sincs jelezni, hogy a levél címzettje is a kivételek közé tartozik, s továbbra is megmarad a fenyegető többesszámnál: „... ha nem volnának kivételek, kétségbe kéne esni.” Aztán enyhén szemtelen lesz a hang: „Ha megpróbálja ezek után teljesen elfogulatlanul olvasni, mint ahogy én is elfogulatlanul olvastam, úgy feltétlenül el kell ismernie: Fran nem is ,egy nő’, sőt nem is az ,amerikai nő’, hanem egyszerűen: a nő.” Most ismét a vésztjóSló homály: „Nem mondom, hogy sajnos, mert hangsúlyozom, hogy így még jobban kiemelkedik az a pár nő, akiben megtalálom mindazt, ami az illúziókat táplálja.” És egyszerre kirobban a 715
