Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
gőgös kamasz világfájdalom: „Az illúziókat, amelyek még a legmegcsontosodot- tabb nőgyűlölőben is megvannak, valahol mélyen elásva ...” Egy kis szenvelgés következik most, sajnáltatja magát, talán meg is ijedt kicsit a „férfigőg” iménti kitörésétől: „Nem tudom, miért, de olyan furcsa, kicsit nehezen magyarázható, bizonytalan érzésem van; talán annak tulajdonítható, hogy már nagyon hosszú ideje nem láttam, vagy talán éppen annak, hogy most már nemsokára látni fogom, és mint minden nagyon vágyott dolognál, ha közeledik, valami félelem- érzet keveredik a vágyba; de úgy vágyom; úgy várom és olyan szépnek képzelem azokat az őszi napokat — minden nap, ami még elválaszt attól az időtől, csak jobban osigázza a várakozást —, hogy félek, nem is következhetnek be...” Szinte látom a szerelmes kamaszt, amint elégedett kandúrképpel átfutja a sorokat: nesze neked! most menj vadevezni, ha rávisz a lélek! De hátha kevés, dobjunk még rá egy lapáttal! Bőgj csak, drágám, adok én néked strandot! Már írja ás: „Mindig azt hittem, hogy a szerelem annyira felfűti az energiákat, olyan cselekednivágyást és életakaratot önt az emberibe; hogy felvillanyozza és megfrissíti. És éppen teljes energia-elapadást, merev letargiát eredményezett. Olyan bódult, álmos botorkálást...” Ez már olyan szép, hogy maga is elhiszi, és kezdi sajnálni magát. De nem nyavalygás ez? Még csak az kéne, hogy valami puhánynak higgyen! Gyorsan folytatja: „Bár azt hiszem, ez csak a kezdet, amíg lassan mintegy beleszokunk az új atmoszférába, hogy aztán, mint valami oxigénfürdőiből, olyan frissen és ruganyossággal lépjünk elő...” Kamasz-remekmű. De kamaszos az is, ahogy egy mondattal tönkreteszi a műalkotást: „Éppen ordítoznak sorakozóra: viszik a népet a strandra Esztergomba”. És félbehagyja a levelet, majd holnap folytatja, most megy a néppel Esztergomba, a strandra. Ez a kamasz olvas. Sokat, és még a nyári kihelyezés „ősemberi” körülményei között is. Érdéklődése, ízlése csöppet sem „kincstári”, ez pedig nem kis dolog a Ludovikán, ahol már jó ideje vitéz Rózsás József százados, a Magyarosan, katonásan című „irálytani” segédlet szerzője — egyébként maga is költő és drámaíró — képviseli az irodalmi ízlést, a hazafias kultúrát. VenSr-füzetkéit épp most dicsérte meg vitéz Jány Gusztáv ezredes, iskolaparancsnok: „Magyar lelke és fajszeretete mint égő fáklya világol, lángol és tör felénk munkásságából. Tudjuk, hogy ezek a füzetek a katonaiéleknek egy-egy kis oázist jelentenek, s hogy a ma nehéz napjainak szürkén hömpölygő folyamában olyanok ezek, mint egy-egy kis sziget, amelyen meg lehet állani, nézni kelet felé...” íme, egy darabka oázis, amely sziget — a Ludovikás Levente 1932. augusztusi számából: Doberdó sziklái itták a vérem, Galíciában hagytam fél karom. S ki most itt állok csonkán, bús szegényen, Elöl rohantam sok vad rohamon. Szép volt! S hiába, minden elveszett. Az új világ feled. S oly szívtelen... Ó emberek, ó emberek, én nem pénzt kérek tőletek, Csák azt, hogy sírjatok velem! Méltányolni kell hát, hogy Oesterreicher György tüzér akadémikus a nyári kihelyezésre Babits 1920-foan megjelent verseskötetét, a Nyugtalanság völgyét viszi magával. Annál is inkább, mert Babits ekkor még nem klasszikus: híres költő, de kortárs költő, tehát egy a lehetséges „választékiból”. Lehet őt szeretni.' 716
