Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga

megláttam az oda helyezett bort és a vizesüveget, akkor fogtam a borosüvegből töltöttem egy üvegpohárba egy keveset, és a vízzelt telt üvegből annyi vizet öntöttem a kis borhoz a pohárba, a míg az réz színű nem lett, ekkor fölvettem a poharat, a melybe a borral vegyített víz volt, és a vendéglős előtt a világosnak tartottam, hogy olyan színű bort adjon. A vendéglős most értette el, hogy milyen színű bort akarok én kérni, azonnal vett le egy bepecsételt üveg fehérbort, mutatva, hogy ilyent kérek-e? „Igen”, feleltem. Csakhogy ennek 70 krajcár botellája,... jól van, azonnal kifizettem az árát, és az ebédet is ki akartam fizetni, de azt nem vette el; beszélt mindent, konzult, [komisszáriát, ki tudja, mi [mindenfélét, a mire én ismét úgy megharagudtam, hogy otthagyom azt a vendéglőt, de az ott levő vendégek is a vendéglőssel annyira csillapítottak, hogy mégiscsak megmaradtam. Este a vacsorát a piszkos, púpos szolga ismét minden parancs nélkül fölhozta a liter fekete borral, de sokkal kevesebb levet, a melyből tele merte a tányérainkat, de azért még maradt a tálban is, a leves után pedig az Olasz Makarónit, a melyet ismét nem tudtunk megenni, és a borral együtt félretettem: azután, hogy a levest megettük, ismét fizetni akartam, de a melyet a púpos szolga ismét csak nem vett el; csak emlegette a konzult és a komisszáriát. Mi pedig már oda magyaráztuk, hogyha mi majd ki nem bírjuk utólagosan fizetni, akkor majd a konzul, a honnan eljöttünk, a községgel fizetteti meg. Ekkor elhatároztam, hogy reggel okvetlen itthagyom ezt a vendéglőt. Azon este nem is vetkőztem le, sem a családom, csak úgy ruhástul feküdtünk le, az okért, mert én minden rosszat gondoltam a vendéglős és a púpos szolga felől, azért a hatlövetű revolvert, a melyet Udinéban vettem biztonság kedvéért, a nadrágom zsebébe tettem esetleges alkalomra. Alig vártuk, hogy ki világosodj ék és elmehessünk egy másik Fondába. Az éjszakát majd az egész családom álmatlanul töltötte, a mely borzasztó hosszúnak tetszett lenni, de azért végre mégis hajnalodni kezdett, a mikor az egész családom készenlétben az induláshoz, várta a világosodást, a mikor a kapukat kinyitják. Mikor észrevettem, hogy a Fon- deró már a Vendégszobába ment, én azonnal hozzá mentem, kijelentvén azon helyváltoztató szándékomat, a melyre a Családom várva a jeladást az induláshoz; megkínálva a Fondérót az eddigi költségünk kielégítése fejében egy 10 koronás bankjegyet nyújtva feléje: de ő azt ismét nem fogadta fel... Ez szerint semmire sem tudtunk egymással menni, intettem a családomnak a továbbme- nésre egy másik Fondába.

Látva a Fonderó a fölkészültségét a Családomnak, igen megijedt, minden tehetségét fölhasználta a visszamarasztalásunkra, de minthogy nem volt lehetséges már minket visszatartóztatni, kifelé mentünk az ott velünk lévő pakokat czipelve. A Fonderó az egyes pakok visszatartásával akarta megakadályozni az elmenésünket, de ezen utolsó kísérlete engem olyan dühbe hozott, hogy alig tudtam magamat visszatartani a tettlegességtől; de mégis jobbnak gondoltam az én eddigi költségem kifizetésére közvetítőül, „a melynek kielégítésére gondoltam én, hogy vissza akarja tartani biztosítékul az egyes pákáinkat” fölkeresni a Genuában székelő Osztrák Magyar konzulátus hivatalt, a hol egész biztosnak gondoltam az én Magyar beszédem megértését, és annak igazságos orvoslását és elrendezését, melyet magyarázva a Fondérónak, az azonnal el engedte vinni a Mályháinkat. Mi pedig egész megkönnyebbülve éreztük magunkat, mikor már a Fondából az utczára értünk czipelve mindegyik a maga pakját, és mintegy 50 méter távolságra egy nagy vendéglőt látva, oda bementünk. Útközben vissza-visszanézve láttuk, hogy a Fondéró távolról kísér bennünket meglátni a hova belépésünket. De mi ügyet sem vetve a Fondéró vigyázkodására; a Ven684