Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Bakay Kornél: Fettich Nándor emlékére
pezésére. Fettich Nándor elévülhetetlen érdeme a régészeti ásatások „szabályzatának” kimunkálása. „Az anyagnak kritikai kiadása nélkül minden messzebbmenő munka lehetetlen”, (AÉ 1931, 49.), de ugyanilyen határozattan ellenezte a leletek kiszakítását az eredeti könyezetükből. Ásatásai mintaszerűek és hitelesek, túlnyomórészt még a mai mércével mérve is! Hány mai régész irigyelhetné Fettich Nándor feltáró technikáját. A 30-as években még többet dolgozott, tanulmányok tucatjai kerültek ki a keze alól. Figyelme elsősorban az avarok és a honfoglaló magyarok emlékanyaga felé fordult, noha a szkítákhoz sem lett hűtlen. 1934-ben tette közzé az eurázsiai szkíta szak- irodalom egyik legpompásabb monográfiáját „A garcsinovói szkíta lelet” címmel. Először a jutási és ösküi avar temetőket dolgozta fel („Jutás und Öskü. Prága, 1931.), majd a dunapentelei avar leletek következtek (Arch. Hung. 18. 1936.) Ez utóbbi munkájában fejtette ki először, hogy az avar bronzöntés szkíta-hellén gyökerű és valószínűleg gepida ötvösök kezemunkája érződik ,rajtufc. Ezt a megállapítását, valamint azt az észrevételét, hogy ti. a griffes-indás bronzöntvények hordozói „nagyjából ugyanazok a, jobbára mongolfajú avarok, mint az avarkor első felében uralkodó lemezes készítmények viselői”, sokszor bírálták és támadták, különösen a 40-es évek elején. A bírálóknak és támadóknak azonban korántsem biztos, hogy igazuk volt. Sőt! 40 esztendő" elmúltával ma már (ismét?) úgy látjuk, hogy a későinek mondott griffes-indá- sok egyidősek a korainak tartott lemezesekkel. Fettich Nándornak a szakmai bírálatok sohasem szegték kedvét. 1937-ben jelentette meg kétkötetes nagy művét: „A honfoglaló magyarság fémművessége” címmel (Arch. Hung. 21.). Élete, láthatólag révbe jutott. 1935. januárjában megnősült. Látszólag elégedett ember. Pedig egyáltalán nem volt az. „Tíz évig azt hittem, hogy példaadó, szorgalmas munkával miég a kősziklákat is megindíthatom, de minél nagyobb eredményeket értem el a tudományos munkáimmal itthon és külföldön, annál inkább megromlott a helyzetem a társaimmal szemben, és részben féltékenykedésükből eredő támadásaikra reagálva, részben pedig a velem született nyers szókimondóságból kifolyólag, annál inkább nőtt az agresszivitásom” — írta Fettich Nándor a naplójában (3. füzet 8.) Fettich Nándor nehéz ember volt. Ismerte saját értékeit és kiváltságos helyzetét: „... szobámban van az ország legnagyobb népvándorláskori szakkönyvtára és kezemen van a világ egyik leggazdagabb népvándorláskori gyűjteménye”, (Napló 2. füzet 20). de nem tudta lemetszeni nyersebb természetének vadhajtásait. Nem egyszer hangoztatta, hogy „kritikai érzék csak abban fejlődik ki vagy marad fenn, aki parancsoláshoz szokott, csak az ilyen embernek van áttekintő képessége és felelősségérzete” (Napló 3. füzet 88). Tudta, hogy kiválik az átlagemberek szürke tömegéből, de ezt nem tudta eléggé (ál)szerényen elleplezni. Naplójának így vallott: „Ha már eddig is némileg kiváltam az átlagemberek sorából, azt elsősorban a művészeteiknek köszönhetem” (3. füzet 51). Főnökeivel szinte soha nem volt jóban. Varjú Elemért még szívlelte, Hillebrand Jenőt már kevésbé. A főigazgató Homan Bálintot, aki 1932-ben miniszter lett „léha és cinikus alaknak” nevezte. (3. füzet 7). Utódját, gr. Zichy Istvánt vegyes érzelmekkel fogadta. Lelkesen támogatta, amíg újat és nagyot akart, de keményen bírálta hibáiért: „a főigazgató a múzeumi belső munkával semmit sem törődik. Mindenki azt tesz, amit akar, mindenki szabad úszó, munkaprogram nincs, a munkateljesítmény a főigazgató szemében nulla” (5. füzet 98). Ha támadták, visszavágott, nem tudott diplomatikusan helyezkedni, általában nem megfelelő szavakat mondott, holott jól tudta, hogy „általános emberi gyöngeség, hogy nem annyira a tettekről, mint inkább arról ítélnek meg bennünket, amit mondunk, s főleg, hogy azt miképpen mondjuk” (Napló 2. füzet 49). Nagyon jellemző Fettich Nándorra a nyílt, sokszor nyers, de mindig becsületes szókimondás. Az egyik, vidéki múzeumokat ellenőrző körútja után kertelés nélkül jelentette, hogy a híres hunkori pécsüszögi aranytárgyakat az akkori pécsi múzeum vezetője nyírta körül és lopta el, hasonló élességgel támadta a szombathelyi múzeumot is, amiért a bozsoki hun aranycsat „elveszett’. Munkatársai elismerték rendkívüli tehetségét, de éppen ezért (is), nem szerették. 1938-ban még tapsoltak neki, amikor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották (Tagajánlások. Bp. 1938, 38—41.), hiszen Fettich Nándor volt az 57
